Gondolatok a színházról

2015. december 22. 11:02 - Blaskó Zsófia

Gyermekkorom meghatározó zenés színházi élménye volt...

A legendás egri La Mancha

Dale Wasserman - Mitch Leigh - Joe Darion LA MANCHA LOVAGJA The Man of La Mancha Rendező:  SÍK FERENC Bemutató: 1990. 04. 06. 

Gyermekkorom meghatározó zenés színházi élménye volt ez az előadás, melyet az egri teátrum idestova huszonöt éve színre vitt. Azoknak a nézőknek a lelkében, akik részeseivé váltak ennek a Gárdonyi Géza Színház társulata által lefestett Cervantes-i világnak, máig él a legendás előadás emléke. Igen, legendás előadás volt az egri La Mancha lovagja

A teátrumot ekkor Gali László vezette, aki az egri színház új társulatát a bemutató előtt egy esztendővel alakította ki. 

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az egri közönségnek hosszú időre nélkülöznie kellett az állandó társulatot. 1967-ben az egri színház befogadó színházzá lett, akkori gárdája egy kísérletnek esett áldozatul. Gazdaságossági szempontok alapján szorgalmazták a vidéki színházak összevonását. Szélnek eresztették az egri műszaki állományt, a díszletek és jelmezek jelentős részét átvitték Miskolcra, ahová néhány színészek szerződést ajánlottak. Éveken keresztül a miskolciak telepítettek előadásokat a Gárdonyi Géza Színház színpadára.  Az egri közönség nem érezte magáénak a teátrumot, a látogatottság rohamosan csökkent. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az 1966-ban hozott rendeletet, amely a vidéki társulatok összevonását célozta meg, a többi vidéki színháznál már nem alkalmazták. 

Nincs színház közönség nélkül, s a színház nem csak művészeket nevel, a közönséget is formálja, alakítja, s egyfajta közösségi térként működik. Egerben erre sokáig nem volt lehetőség. Előadásokat játszottak, de igazi színházi élet nélkül. A színházművészet iránt fogékony város közönsége viszont vissza akarta kapni színházát, ennek köszönhetően megindult az a folyamat, ami egyre nagyobb teret és nyilvánosságot kapva elvezetett az újbóli önállósághoz. A társulat újraalapításáért folytatott küzdelem sok egri polgárnak szívügye volt, az önállóság visszaszerzésig azonban hosszú és nehéz út vezetett.  

Ezért is szerették rajongásig az egriek újra visszakapott színházukat, s ezért is volt olyan nagy, máig ható visszhangja az előadásnak, mely magas művészi színvonalon a hitről, reményről, emberségről szólt. 

Az Egerbe szerződött színészek és az egész színházi gárda érezte a felelősség súlyát. Sík Ferenc Kiváló – és Érdemes művész, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező egy lendületes, fiatal gárdával dolgozhatott együtt, s ez a lelkesítő, friss lüktetés tükröződik magán az előadáson is, melyet szerencsére megőrzött az utókor számára – sajnos a kor fejlettségi szintje szerinti, ma már nem kielégítő minőségben – a technika is. Természetesen még a legjobb felvétel sem képes visszaadni azt az energiát, kapcsolatot, amely a színpad és nézőtér, a közönség és a színészek között megteremtődik egy-egy előadás alatt. 

Az előadás szereplőgárdája: Blaskó Balázs (Don Quijote), Saárossy Kinga, Kéner Gabriella (Aldonza), Kocsis György, Faragó András (Sancho), Solymosi Tibor (az inkvizíció századosa), Fésűs Tamás (fogadós, kormányzó), Epres Attila (Dr. Carrasco, Herceg), Réti Árpád (az atya), Dimanopulu Afrodité (Antonia), Ribár Éva (házvezetőnő), Szatmári György (borbély), Pálfi Zoltán (Pedro, fő öszvérhajcsár), Bicskei Kiss László (Anselmo), Balogh András (José), Horváth Ferenc (Juan), Ittes József (Paco), Mikula Sándor (Tenorio), Kőszáli Ibolya (Juanita), Urbán Andrea (Fermina, szolgáló), Pistyúr Attila (gitáros)

A Búsképű lovag története ismert. A zenés színpadi változatot Miguel de Cervantes Saavedra,  - a Lope de Vega előtti legnevesebb spanyol színházi drámaíró - regénye hívta életre.  

A Don Quijote a világ egyik méltán legolvasottabb regénye, s mint minden nagyszerű mű, örökérvényű értékeket közvetít. Akik olyan erények mentén, s birtokában élnek, mint a Becsület, Igazság, Szeretet, Önfeláldozás, Hűség, mindig kibékíthetetlen ellentétben állnak korukkal. S így sorsuk is nehéz.  Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha szándékoltan a lovagregények paródiájaként jött létre. Byron szavaival élve: „gúnykacajba fullasztja a spanyol lovagságot”. Ám e regény már rég túllépett önmagán, mind eredeti célját, mind önálló életét tekintve. Cervantes regényéből ugyanis Broadway-siker musical lett.

A regényben Don Quijote figurája olyannyira a lovagregények rabjává válik, hogy végül  úgy képzeli, ő maga is lovag. Miután magát nemes lovagként definiálja, ekképp viselkedik és cselekszik. Környezete őt ezért vén bolondnak tartja, s igyekszik ebből az állapotából kizökkenteni. Arról lehet vitatkozni, hogy ezzel jót akarnak-e, vagy egyszerűen félnek.

,,A betegséget ismerjük. Most már csak a gyógymódot kell megtalálnunk.” – mondja a színdarabban a doktor. ,,Csak ne legyen rosszabb, mint a betegség.” – így  a pap. Igyekezetük célt ér, de a kijózanodást követően nem sokkal a nemes úr belebetegszik a veszteségbe, s ahogy a letűnt lovagi kor, ő is eltűnik a világból. A regénybeli hős halála azt sugallja, hogy az általa megtestesített értékrend is szükségszerűen enyészik el. Miközben a színdarabban ennek éppen az ellenkezője történik. 

Rendkívül fontosnak tartom, hogy a színdarabban, miután az inkvizíció figyelmezteti Alonso Quijano-t, hogy hamarosan kezdődik a tárgyalása, a történetet a rabok, a költő utasítására, rögtönözve folytatják tovább. Alonso Quijano halálával a költő, Cervantes a rabokat józanítja ki. S ez épp ellentétes azzal a kijózanítással, amire Alonso Quijano közvetlen környezete törekedett. 

A regényben Sancho Panza, a fegyverhordozó, tökéletes ellentéte gazdájának. A színpadon viszont barátként vigyázza a Búsképű lovag lépteit.

A szebb világra áhítozó kóbor lovag, aki a regényben nevetség, a darabban gúny tárgya lesz, örök szimbólum. Don Quijote, s az ő hűséges Sancho- ja példaértékű alakokká váltak mindazok számra, akik szeretnék a világot egy szellemiségében tisztább ösvényre vezetni. Akik kortársaikat előre szeretnék mozdítani egy emelkedettebb út irányába, magasabb horizont felé. Sziszifuszi munkának tűnhet, de megéri az áldozatot. E gyakran kilátástalannak vélt feladat, szélmalomharc miatt azt mondom, a La Mancha lovagja című musical nem más, mint zenés dráma.

Ha megszívleljük ezt a példát, az utánunk következő generáció minket morálisan is követő nemzedékké válhat, s egy már élhetőbb világban folytathatja ugyanazt a feladatot, amit már elődeink is elődeiktől vettek át. Ebben a folyamatban mi is csak apró elemei vagyunk a nagy gépezetnek, de mindannyiunk igyekezete lényeges.  A világot jobbá tenni alapvető emberi kötelességünk. Az élet értelme csakis a fejlődés, a - nem pusztán csak anyagi ételemben vett - gyarapodás. „Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én az égnek rendelése szerint a végre születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban – amint mondani szokták – újólag feltámasszam az aranykort.” -  ekképpen határozza meg magát a regénybeli lovag. 

Alonso Quijano csak Don Quijote-ként képes elviselni azt a miliőt, melybe született, s csak a kóbor lovag álarcát magára öltve tudja megmutatni, hogy másképp is lehetne élni. Meglátásom szerint a színdarab a regénnyel szemben nem egyfajta álomvilágba való menekülésről szól. A La Mancha lovagja története számomra a megrendíthetetlen hit története. Ezt a hitet remekül példázza a színdarab fő zeneszáma, az Álomdal. Mi nézők a függöny legördülte után továbbálmodjuk „az álmot, mit nem láttak még”. De a változásért meg kell küzdeni, álmodni nem elég. 

A regényben megismert lovag halálával menthetetlenül a múltba süllyednek az értelmüket vesztett, hősi, lovagkori eszmék. A színdarabban csak a színész által játszott figura veszti életét, az általa képviselt eszmék új életet nyernek a jelenlévők szívében.  Az inkvizícióra váró Cervantes játssza s játszatja el a Búsképű lovag történetét. Don Quijote a mindenkori sötétségben konok elszántsággal száll harcba a felszínes világgal, hogy a  reménytelen erkölcsi tisztaságot képviselve elhozza a fényt a  hitvány világba.

 A színpadi mű egy lényeges dramaturgiai elemét tekintve ”story within a story”, történet a történetben, mely emlékeztet kissé Andrew Lloyd Webber musical-jére, a Jézus Krisztus Szupersztárra. S, ha már itt tartunk, akkor Aldonza figurájának Maria Magdalena felel meg, a ,,What Do You Want of Me” c. számnak a ,,I don't know how to love him”. De míg a Jézus Krisztus Szupersztár társulata nem lép ki a belső játékból, a La Mancha lovagja rabjai megteszik ezt. Bonyolultabb ez a mű annál, mint amilyennek első pillanatban látszik. A darabban Cervantes, a költő, ténylegesen (és átvitt értelemben is), Alonso Quijano, nemes úrként jelenik meg. A költő gondolatai a nemes úr gondolataira rímelnek. A darabbeli rab, aki a doktor szerepét kapja, Sanson Carrasco-ként Alonso Quijano -t akarja ,,észhez téríteni”, valójában azonban a darabbeli Cervantes nézeteit támadja. 

A történet musical változatában a szerzők az írót, Cervantest is megelevenítik. 

10838144_1601133276787114_3348490031281289604_o.jpg

Blaskó Balázs, Saárossy Kinga

A darabbeli költő, egyszersmind színész, foglalkozása, s hite miatt (s mert nézeteit hirdeti is) szolgájával együtt börtönbe kerül. Haramiák, gyilkosok, kurtizánok, banditák, faragatlan, durva népség között várja, hogy a spanyol inkvizíció eljöjjön érte és döntsön további sorsáról. Ám mielőtt ez megtörténne, még meg kell győznie a saját igazáról ezeket az embereket. Ha nem teszi, az értékes írás, ami nem más, mint maga a Don Quijote színdarab, már a börtönben megsemmisül, a tűz martalékává válik.  Érdekes párhuzam, hogy Alonso Quijano-val ugyanez történik, ha az inkvizíció bűnösnek találja. Az inkvizíciós tárgyalás kimenetelére egyébként nem kapunk kész feleletet, a választ úgyszólván meglebegtetik. A színdarab végső lecsengését minden egyes néző eldöntheti saját maga. Én úgy gondolom, Alonso Quijano halála szükségszerű. Quijano a La Mancha lovagja c. darab által él tovább, amit emlékül hagy a börtönteremben. A raboknál, akiknek lelkében a színház, a játék hatására identitásváltás ment végbe - s a valóságban ugyanez történik a közönséggel is.

Alonso Quijano, vidéki földbirtokos, a darabbéli Cervantes így indítja védőbeszédét:  „Az ellenem felhozott vádak igazak! Valóban idealista vagyok, sőt, talán fanatikusan hívő is. Vallom, hogy az élet nehéz óráit könnyebb elviselni, annak, aki meg tudja látni az öröm pillanatait… és nevetni is tud rajtuk. És, ha nincs ellenvetésük, ezt be is bizonyítom… egy játék keretében.” Hogy határozatukban segítse őket, a börtön falai között színdarabot rendez, szerepeket oszt. A színdarab pedig nem más, mint Don Quijote tragédiájának és felemelkedésének története a Nagy mágussal szemben. 

,,Én olyasvalakit személyesítek meg, aki... képzeletemben él... Neve Alonso Quijano... vidéki földbirtokos, már nem fiatal. Csontos és beesett arcú... de szemében különös látomások lángolnak.” 

,,Visszavonultan él, így sok ideje jut az olvasásra. Rengeteget olvas. Gyakran még a hajnal is rávirrad és igen elbúsítja mindaz, amit olvas. Hogyan bánik az ember az emberrel!? Sokat töpreng ezen, ettől kissé megszikkad az agyveleje”

„Tervet sző, a legfurcsább tervet. Igazságot akar tenni, kóbor lovag módjára járva a világot. S már nem a derék, józan falusi nemes, Alonso Quijano, hanem a rettenthetetlen lovag: Don Quijote de La Mancha!” 

,,Ez az ember be akarja bizonyítani a feketéről, hogy fehér.” ,,Nem tagadom, ez különben is csak látásmód kérdése.” 

Lassan elmosódik a határ valóság és álom között. Ahogy a néző idomul a játékhoz, a külvilággal lévő „anyagelvű” kapcsolat háttérbe szorul, és sokkalta jelentősebb hangsúlyt kap a szellemiség. A cél, hogy a néző elmélkedővé, idealistává váljon. Hogy, miután hazatér jól megszokott környezetébe, eltöprengjen a látottakon. 

Ritkaságszámba megy, hogy egy musical ennyire tartalmas üzenetet hordozzon. S mert az ember nem változik, a La Mancha lovagja, s a hozzá hasonló művek még sokáig időszerűek lesznek.

Sík Ferenc rendezése egyaránt azonosul a színdarab valóságos -, s a Búsképű lovag képzelet szülte világával. A rendező érezhetően szívügyének érzi, hogy ráébresszen bennünket: az a világ, ami felé tartunk, mennyire sivár lesz, ha nem csempészünk át legalább egy kis szikrát abból, ami felé Cervantes, s a Dale Wasserman - Mitch Leigh - Joe Darion szerzőhármas vezet minket. A rendezés ugyanazt a mély tartalmat közvetíti, mint a színdarab maga. 

A Csányi Sándor Jászai-díjas, kiváló-és érdemes művész tervezte díszlet realista, valóban egy börtön képe tárul elénk. A szín mentes minden felesleges illusztrációtól. A közeg minden elemében az emberre, a színészre, a tartalomra helyezi a hangsúlyt. 

A szintén Kossuth-díjas Schäfer Judit jelmezei korhűek. A statisztéria nem olvad bele a díszletbe, de nem vonja el a figyelmet a főbb szereplőkről sem. A nyelvezet teljes mértékben letisztult, s nyoma sincs a napjainkban dívó eltorzított, nyakatekert, a mű eredeti szándékával már-már ellentétes felfogásnak. Itt a lovagot nem szánjuk életfelfogása, nézetei miatt. Épp ellenkezőleg. Lehetőséget kapunk, hogy mélyen magunkba nézzünk. 

A rabok főként a színpad mélyéről, a színpad hátsó részéből, ha úgy tetszik, a föld alól  érkeznek a színpadra. A rendezés érzékelteti, hogy mennyire lecsúszott, sekélyes népség tengeti itt egyszerű, lelkileg is szegény életét. A kezdőzene itt már szól. Miközben ráhangolódunk az előadásra, bepillantást nyerünk a rabok életébe is. Látunk borotválást, verekedést, paráználkodást… Az első zeneszám koreográfiájánál érzek némi párhuzamot az 1972-es, Arthur Hiller rendezte filmmel, amikor is egy-egy rab öltözik be szamárnak, illetve lónak. Ugyanakkor ezt máshogy nem is igen lehet megoldani. 

A színpadon tűz ég, a szereplők fáklyákat tartanak kezükben. Hangulatos látványkép, de ma már nem engedélyeznék zárttéri színpadon a nyílt láng használatát. Csak a legszükségesebb kellékeket és díszletelemeket használják a szereplők, s ezek mind fellelhetők a börtön tárgyai között.  A rabok kötelei például az öszvérhajcsárok korbácsaivá válnak, a börtön rácsai gyóntatóráccsá, - mint, ahogy a borbély-tányér Don Quijote aranysipkájává. Egyedül azoknak a tükröknek nincs funkciója a börtönben, amelyeket a történet során a lovag elé tartanak, hogy az szembenézzen önmagával és az ő valóságukkal

A színészi játék sokaknál magával ragadó, meg kell jegyeznem ugyanakkor, sajnálatos, hogy némelyeket nem figyelmeztettek a hangsúlyozás fontosságára. A példa kedvéért a ,,Nyugalom, csak a halál ellen nincs orvosság.” mondatra adott feleletben ,,pedig most épp arra lenne szükség.” nem a szükség szó kiemelendő. A ,,nagybátyád köznevetség tárgyát képezi” mondatban pedig a köznevetség aláhúzandó, nem a tárgy. 

Bár a dialógusoknak is nagy szerepe van, a műfaj sajátossága szerint természetesen a zene játssza a főszerepet. A szöveges részek tulajdonképpen a következő dalt készítik elő, mely továbbgördíti az események fonalát. Egerben a darab úgynevezett fél- playback –es megoldással került színre, azaz a zenei alapra a szereplők „élőben” énekeltek rá. A zenéhez szorosan kötődik a mozgás. A koreográfus, Major István munkája kiemelkedő. A pontosan kivitelezett koreográfia igen fontos részét képezte az előadásnak: például a verekedések, vagy az erőszakolás jelenete, mikor az öszvérhajcsárok megbecstelenítik Aldonzát. A mozgás sokszor szinte élő díszletelemként funkcionál, ahogy a statiszták megjelenítik, illusztrálják a környezetet, például a szélmalom forgását. 

Fény és sötétség kontrasztját is kihasználja a rendezés, például amikor a történet valós síkjában az inkvizíció érkezik, illetve mikor az eljátszott történetben olyan jelenethez érünk, ami ezt indokolja: a sötétség húzza alá a sötét momentumokat, a rosszat.   

Nem emlékszem rá, talán nem is láttam a másodszereposztás játékát, a videofelvétel is csak Blaskó Balázs - Saárossy Kinga – Kocsis György szereplésével található a színház archívumában. Saárossy Kinga erőteljes Aldonza, Blaskó Balázs Don Quijote - ja, Kocsis György Sancho-ja rendkívül szerethető. Örvendetes, hogy a három központi szereplőn kívül több közreműködő is jól énekel, lévén, hogy musicalt adnak elő, ez nem elhanyagolható.   

10924134_1601133273453781_5017214507541594299_o.jpg

Kocsis György, Blaskó Balázs, Saárossy Kinga

Az egri társulat 1990-es La Mancha lovagja előadása sokak számára, visszatekintve, ma is azt üzeni:  Az ember remény, álmok, cél, s az ezekre való törekvés nélkül nem élhet. Az élet olyan amilyenné tesszük. Az életet olyan, amilyennek mi látjuk.  Az életet nem olyannak kell megélni amilyen, hanem amilyen lehetne…

Blaskó Zsófia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://teatrale.blog.hu/api/trackback/id/tr698191360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Gondolatok a színházról