Gondolatok a színházról

2016. január 04. 13:55 - Blaskó Zsófia

Testvérek az egri társulatnál

A fiatal, tehetséges testvérpár mesél pályájuk kezdetéről, s az egymáshoz fűződő erős kötelékről

Nagy Barbarát immár ötödik éve ismeri és szereti a Gárdonyi Géza Színház közönsége, nővérével, Nagy Szilviával azonban csak ebben az évadban találkozhattak először. A kalandos úton színésszé lett testvérpár együtt játszik Tim Rice – A .Lloyd Webber: József és a színes szélesvásznú álomkabát c. musical –jében, és  Brandon Thomas - Aldobolyi Nagy György - Szenes Iván: Charley nénje c. zenés vígjátékában. Szilvia elsősorban énekes, míg Barbara mindenekelőtt színész. A fiatal, tehetséges testvérpár mesél pályájuk kezdetéről, s az egymáshoz fűződő erős kötelékről.

Mennyi a korkülönbség közöttetek?

Barbara: Két év, Szilvi javára. Általában egyébként azt hiszik, hogy ő a fiatalabb, talán azért, mert szelídebb, világosabb típus.

Kicsi korotokban milyen foglalkozás, hivatás volt a vágyálmotok?

Szilvia: Én Ausztria császárnéja akartam lenni (nevet), nagyon szeretem a Sissy filmet, Romy Schneiderrel a főszerepben. Minden karácsonykor megnézem, valahogy hozzátartozik az ünnep hangulatához. Szerintem ez a szép és fantasztikus színésznő Sissy-ként minden kislányt elvarázsol a személyiségével… úgyhogy császárnénak készültem. (nevet)
Barbara: Én viszont minden héten másnak. Egy időben az ügyvédi pálya is nagyon vonzott, no persze azért tetszett, mert akkor még azt hittem, csak és kizárólag az igazság védelméről szól. Most viszont az „igazat” közvetíthetem a színpadról az emberek felé. Végső soron ezzel sokkal inkább szolgálok egy magasabb célt.

torok_tamas_nagy_barbara_jozsef_es_a_szines_szelesvasznu_alomkabat.jpg

Török Tamás, Nagy Barbara (József és a színes szélesvásznú álomkabát)

A mostani lehetőségeken kívül volt már közös fellépésetek?

Szilvia: Mindketten jártunk a békéscsabai színi-stúdióba, de mire Barbi odakerült, én már épp végeztem, így még csak közös vizsgánk sem volt… de talán egyetlenegy alkalom megemlíthető (sejtelmesen mosolyog)
Barbara: … az El condor pasa,  amit nagyon szépen tudunk két szólamban énekelni… A nagyszüleinknél karácsonyoztunk Csökmőn - ez egy aprócska, kedves falu Békés megye és Hajdú-Bihar megye határán. Az ünnepi misén a pap kérte a hívőket, álljon fel, aki szeretne megosztani a faluval egy dalt, esetleg egy verset az ünnep szellemében. Szilvivel egyszer csak összenéztünk, és anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz, kiléptünk a gyülekezet elé és énekeltünk… az emberek meglepődtek, a család meg természetesen meghatódva, büszkén zokogott. (mosolyog) Ez volt a legcsodálatosabb közös „fellépésünk”. Érdekes, ezt leszámítva, nem volt több ilyen alkalom. Mindezidáig.

Általában tudjátok, hogy a másik mire gondol?

Szilvia: Igen.
Barbara: Már a rezdülésekből.

Jó testvérek vagytok?

Barbara: Szilvi számomra a legfontosabb a világon, s tudom, hogy fordítva is így van. Minket úgy neveltek, hogy első helyen minden körülmények között a testvéred áll…, mert eljön az idő, amikor a szűken vett családodból csak ő lesz melletted. Barátok jönnek-mennek, a fiúk meg pláne… de mi mindig ott vagyunk egymásnak…. persze voltak, vannak és bizonyára lesznek is kisebb-nagyobb összezördülések.

Hogy oldjátok meg az ilyen helyzeteket?

Barbara: Mondjuk, mikor Szilvi egész délelőtt koloratúr dallamokat gyakorolt, nekem meg migrénes fejfájásom volt, s ő többszöri kérésre sem volt hajlandó abbahagyni,  utána hajítottam egy fakanalat… akkor befejezte. Viccet félretéve, mi mindent meg tudunk beszélni egymással. Erős kötelék fűz össze bennünket.

nagy_szilvia_saarossy_kinga_charley_nenje.jpg

Nagy Szilvia, Saárossy Kinga (Charley nénje)

A színészházban együtt laktok?

Szilvia: Nem, de az öltöző és a rumli közös. (mosolyog)
Barbara: Kell a külön élettér, de nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz. A színészházban csak két emelet van köztünk.

A szülők mit szóltak ahhoz, hogy a művészi pályát választottátok?

Szilvia: Érdekes módon, mindkettőnk esetében máshogy reagáltak.
Barbara: Engem eleinte határozottan tiltottak a színész szakmától.
Szilvia: Ez azért is érdekes, mert engem már kisiskolásként kifejezetten az előadó-művészeti pálya felé terelgetett édesanyánk.
Barbara: Anyának fiatal lányként két álma volt: énekesnő, vagy színésznő szeretett volna lenni. Biztosan örömmel töltötte el, hogy a lányai elindultak az ő két álomútján, amit ő annak idején nem mert, vagy nem akart meglépni… Édesanyám végül is azt mondta, ha a magam erejéből felvesznek, egy „rendes helyre” - vagy a Színművészetire, vagy a Kaposvári Egyetemre, vagy a Pesti Magyar Akadémiára - akkor onnantól kezdve teljes mértékben támogat. Végül az Akadémiára vettek fel, Iglódi István osztályába. Imádtam az azt az időszakot! Életem addig legjobb évei voltak.
Szilvia: Ami engem illet, rendszeres résztvevője voltam a vers- és prózamondó versenyeknek, énekversenynek. A felkészülésben tanáraim is segítettek, de legtöbbet édesanyám foglalkozott velem. Nagyon sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam a versmondás alapjait, s énekelni is, egészen 17 éves koromig. A legmeghatározóbb években édesanyám és édesapám voltak a legfőbb tanáraim, hiszen ők nem csak a szüleink, hanem pedagógusok is. Akkoriban minden létező megmérettetésen elindultam, s a sikerek mindig új lendületet adtak. 
Barbara: Én a másik korcsoportban nyertem… de ezek az én harcaim voltak.
Szilvia: Mivel engem kifejezetten támogattak, - több más mellett művészeti téren is,  számomra teljesen egyértelmű volt, hogy erre a pályára megyek. Gimnazista korunkban bekerültünk a békéscsabai színi stúdióba és ez nagy változásokat hozott. Anya eleinte még velem együtt örült, de aztán kezdett belegondolni mindennek az árnyoldalába. Hogy egy kamaszgyereknek, aki érzelmileg nyilván instabil, jót tesz-e mindez…
Barbara: …nem akarta, hogy a színház „bohém-életi” része rossz hatással legyen ránk. A közhiedelem szerint törvényszerű, hogy a művészek léha életet élnek… Nem mondom, hogy nincs ilyen, de igazán nem általános. Különben is, a külső hatások ellen meg kell tanulnia felvértezni magát mindenkinek, aki a művészi világban kívánja megtalálni a hivatását. Vagy felvértezi magát, vagy megtanulja kizárni a normális élet illúzióját… szokták mondani, hogy a színész, az egy „külön műfaj”, s hogy senki sem teljesen épeszű, aki színházban dolgozik. Ez persze vonatkozik a lehetetlen időbeosztásra, a munkatempóra is, sokszor az adott rendezőtő függvényében a munkamorálra … ami rendkívül megterhelő lelkileg és fizikailag egyaránt. A feszültséget pedig mindenki máshogy vezeti le.
Szilvia: Számomra a sport, s az egészségtudatos életmód jelent megnyugvást. Önbizalmat ad, megerősít - és nem csak fizikai értelemben.

Mikor fordult egyikőtök komolyabban a színház, míg másiktok az énekesi pálya felé?

Szilvia: Én felvételiztem a Színművészetire, s eljutottam a harmadik rostavizsgáig. Ez az utolsó rosta egyhetes együttlétet, közös munkát jelent, s hétvégére is ott kellett volna maradni, mert hétfőn volt a nagybetűs vizsga. Az én édesanyám azt mondta, hogy eleget próbáltam már, hétvégére haza kell menni… nagyon aggódott miattam. Értem jött, és nem volt apelláta…  
Barbara: Én őrjöngtem, hogy ilyen nincs. Az utolsó nagy vizsga előtt eljönni. Nem vették fel Szilvit, pedig zenés osztály volt, s az egyetlen szoprán volt a csoportban…
Szilvia: Ez akkor az én döntésem is volt. A sors aztán úgy hozta, hogy mégiscsak lehetettem volna színművészetis. A Zeneakadémiára jártam, s lett volna lehetőségem átmenni a musical osztályba, de végül úgy határoztam, maradok ott, ahol vagyok. Évet kellett volna ismételnem. A családi tanács is úgy döntött, hogy ennek nincs sok értelme. Anya az asztalra csapott, zárjuk le az egészet, nem lesz semmiféle színészet. Menjek és csináljak valami értelmes dolgot. Édesanyánk valamikor tulajdonképpen azt szerette volna, ha mi ketten gyógyszerészek leszünk, de erre semmiféle remény nem volt…
Barbara: Vegyészet?! Soha nem is értettem, hogy ez a gondolat honnan jött. Hiszen ő maga, és édesapánk is teljesen humán beállítottságú.

Tehát a Színművészetire nem vettek fel, Szilvia. Ezután mi történt?

Szilvia: Az érettségi utáni első év volt az, amikor próbáltam bekerülni a Színművészetire. A zenével, s az énekléssel tizenhét évesen kezdtem komolyan foglalkozni. Három évvel később megnyertem egy országos énekversenyt. Két harmadik, s két második helyezett előtt egyedüli első lettem. Elég nagy pénznyereménnyel is járt ez a dicsőség mellé. Zsűrizni az egyetemről jöttek tanárok. Ők bíztattak, hogy ez az én utam. Mindenképpen a klasszikus vonalat javasolták. Ilyen előzmények után készültem fel az akadémiára. Egy éven át minden nap gyakoroltam szorgalmasan, odahaza. Mind a szolfézst, mind a zongorát, s végül sikeresen felvételiztem.
Barbara: Egy év alatt megtanulta hat év zongoraanyagát.
Szilvia: S aztán anyának nem maradt sok választás velünk kapcsolatban. Egy időben vettek fel bennünket Barbival. Őt a Pesti Magyar Színiakadémiára, engem a Zeneművészetire.

Szilvi, te nyelvek terén is remekelsz…

Szilvia: Angolban tényleg jó vagyok. Németországban is dolgoztam két évet, mindent értek, de azért vannak önbizalomhiányból fakadó hiányosságaim. Olaszul és franciául is tanulgattam, de ezekben aktív nyelvtudásom nincs.

Barbi,  a te utad aztán Veszprémbe vezetett…

Barbara: A Pesti Magyarban rengeteget tanultam, elsősorban Iglódi Istvántól. Veszprémben, a Várszínházban nagyon sokat tapasztaltam magamról… a lelkierőről. Az, akkor, ott számomra a mélypont volt, szakmailag, emberileg,… mindenfajta értelemben. De ezek a helyzetek csak erősíthetik az embert. Ez az erő volt, ami megszállt engem, amikor úgy döntöttem, hogy eljövök onnét, ha mosogatólány leszek valahol Angliában, akkor is. Szerencsére erre mégsem került sor, mert szerződést kaptam a Gárdonyi Géza Színházba. Őszintén hittem benne, hogy Egerbe kerülök. Különben is, anyukám megálmodta, akkor, amikor még nem is volt meghirdetve a meghallgatás (mosolyog).

Van konkrét szerepálmotok?

Barbara: Imádom Lorca világát. Kovács Gábor Dénes, az Akadémia volt igazgatója mondta, hogy igazi Lorca színésznő vagyok, ennek ellenére még soha nem játszottam Lorcát. Iglódi tanítványaként természetesen vonz a Brecht-i világ, illetve ez az elidegenítő színjátszás.
Szilvia: Az én szívemhez az operett áll közel. Nagyon sok operettet énekeltem. Úgy érzem, a személyiségemből fakadóan két karakter igazán az én világom: naiva és szubrett. Szeretem, ha énekelni, táncolni kell. Lélekemelőn idillikus világ ez, ami nagyon nekem való.  A tánc, a mozgás nagyon vonz. Valamint az erős hatású, modern, magyar dolgok.

Úgy hallottam, miután diplomát szereztél, egy ideig nem az éneklésnek éltél…

Szilvia: Még a Zeneakadémia előtt dolgoztam egy évet a békéscsabai múzeumban tárlatvezetőként. Az akadémia után… mikor kicsit úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok már énekelni, mert nagyon sok volt…, dolgoztam menekülttáborban, étteremben, szállodai recepciósként és kaszinóban, meg informatikai ügyfélszolgálaton is. Mindent, ami ma vagyok, ennek a munkatempónak köszönhetek. Jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor programra, s be is kerültem. Külföldi magyar közösségekhez, Magyarországról elszakadt emberekhez küldtek ki egy-egy ösztöndíjast. Hat hónapot tölthettem San Diego -ban. Néptánc-, népzene-, kézműves foglalkozásokat tartottam gyerekeknek és felnőtteknek. Irodalmi eseteket adtunk, kisebb színdarabokat raktunk össze, például az Árgyélust…. (mosolyog) éppen egy nappal azelőtt, hogy kiutaztam, itt az egri színházban a Csongor és Tünde c. előadást néztem meg.  Nagyon tetszett a hangulata, a képi megjelenítései, s zenei világa, amely a magyar népzenei hagyományokból építkezett. A kinti emberek nagyon szeretnének kapcsolódni a hazai kultúrához, s én boldog voltam, hogy kivihettem nekik az egri előadások felvételeit. Sok előadást láttam Egerben, már csak Barbi miatt is, de akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan színpadra is léphetek…

Hogyan lettél te az egyik narrátor a nemrégiben bemutatott Webber- musicalben?

Barbara: Erre én válaszolnék… hiszen az előzménye az én szerződtetési tárgyalásomon történt. Az igazgató úr említette, hogy bemutatjuk  A kis herceg -et, amihez Andorka Péter írja a zenét. Ó, örültem meg, Peti zeneakadémista osztálytársa volt a nővéremnek… ő a zeneszerzője a Rózsalánynak is. Balázs (Blaskó Balázs, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója – a szerk.) ismerte a darabot, de azt tőlem tudta meg, hogy Peti direkt Szilvi hangjára írta a karaktert.
Szilvia: Nem sokkal később szükség volt a hangfekvésemben énekesre, s az igazgató úrnak eszébe jutottam. (mosolyog) Rettentő boldog voltam. Talán kétszer éreztem magam ennyire a föld felett lebegni. Mikor megjött a levél, hogy mehetek San Diegoba és ekkor.

nagy_szilvia_jozsef_es_a_szines_szelesvsznu_alomkabat.jpg

Nagy Szilvia  (József és a színes szélesvásznú álomkabát)

Barbara: Sokáig nem volt teljesen biztos, hogy merre is viszi majd az útja Szilvit. Ott állt a művész-világ és a „normális-világ” között. Úgy látom, most valami eldőlt, az égiek döntöttek helyette. A József… után a Charley nénje című zenés vígjátékban is kapott szerepet: Ella Delahay - t. Vicces lett volna, ha mi alakítjuk az ikrekként viselkedő, mindig együtt megjelenő Kitty -t és Annie-t, de az is elég érdekes, hogy végül is egy másik csabai lány, Babócsai Réka lett a közvetlen partnerem. Így három csabai lány játssza a darabbeli három fiatal lányt - gyerekkorunktól fogva ismerjük egymást és most Egerben, egy darabban találkoztunk.

815_4756.jpg

Babócsai Réka, Nagy Barbara (Charley nénje)

Szilvia: Ha már érdekességekről van szó, a József… –ben meg túltengenek a Nagy-ok (nevet). Mi ketten: a két Nagy – lány, aztán a partnerem, a másik narrátor: Nagy Lóránt. A zenei vezetőnk pedig: Nagy Zoltán.

Úgy érzékelem, Szilvi, te is itthon érzed már magad Egerben.

Szilvia: Szeretném elmondani, hogy most minden kerek és szép. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Eger egy meseváros, meselakásom van fent a tetőteres harmadik emeleten. Kicsit olyan, mint Anne Shirley manzárd szobája. (mosolyog) Bármit hozzon az élet, most úgy érzem, a legjobb helyen vagyok, ott, ahol lennem kell.

Blaskó Zsófia
fotó: Gál Gábor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://teatrale.blog.hu/api/trackback/id/tr348235972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Gondolatok a színházról