Gondolatok a színházról

2016. június 09. 12:30 - Blaskó Zsófia

A Vendégség Egerben

Magyar Teátrum 2016. május

Április 29-én mutatta be a Gárdonyi Géza Színház Páskándi Géza drámáját

A Vendégség modellértékű tézisdráma. Szereplői: a hatalom, a tartótiszt, az ügynök és a besúgott, a primitív, besúgó és a kifinomult, értelmiségi áruló minden történelmi periódusban, hatalmi viszonyrendszerben személyekre, nevekre cserélhető.  Ezért általános, örökérvényű Páskándi Géza drámája –vallja Blaskó Balázs, az előadás rendezője.

 Kíváncsiak voltunk, az előadás szereplői mit gondolnak a műről, az előadásról és saját figurájukról:

kelemen_csaba_1.jpg 

Kelemen Csaba – Dávid Ferenc

Mit tartasz az általad megformált szereplő legfontosabb tulajdonságának?

 Dávid Ferenc valóságos személy volt, unitárius püspök, az ő elárultatásáról van szó a darabban, s ő méltósággal tudja viselni a reá mért sorsot. S még egy besúgót, egy esendő, lelkében nagyon - nagyon alacsony szinten lévő embert is szeretni tud. Én azt hiszem, hogy az egyik tanulsága az előadásnak, illetve a darabnak, hogy a legnehezebb helyzetekben is meg kell tudnunk bocsájtani.

 Mit mond számodra a darab?

 Nem annyira az egyházakon és a hiten belüli differenciákat dolgozzuk fel az előadásban, inkább az domborodik ki erősen, hogy micsoda lehetetlen, nonszensz és abszurd helyzet, hogy valakik - akár kényszerből, akár önként - vállalják a besúgást, vállalják a másik ember megfigyelését. Még akkor is abszurd helyzet ez, ha néhány szempontból elfogadható és magyarázható talán. Rendkívül izgalmas a darab, s sajnos az a baj, hogy az a problémakör, amelyet boncolgat, még mindig aktuális.  Olyan jó lenne már, ha azt mondhatnánk végre ki közösen, hogy ez a darab már nem aktuális. Jó lenne tisztába tenni a múltunkat, mint ahogy tisztába tették a körülöttünk levő országok. Nem kell senkit bántani, nem kell senkit elítélni, de azért azt tudnunk kell, kik voltak a besúgóink.

 816_9591.jpg

 Nagy András - Socino

 Esetleg találkoztál már olyan típusú figurával az életben, amelyet most megformálsz ebben a drámában?

 Pontosan ilyen figurával nem, s ilyen nyilvánvaló helyzettel sem. Mi kisvárosban éltünk, Füleken, ott azért nem volt ez a probléma annyira jellemző … Tudtuk, hogy ki kicsoda, hallottunk ezt-azt, de különösebben nem volt meghatározó ez a dolog. Aztán – ez most, a próbafolyamat alatt is sokszor elhangzott - rögtön a rendszerváltozás után külön kiadásban megjelent az összes III/III –as ügynök és tartótiszt neve.  Rögtön kinyomták. S ezzel ott húztak egy határvonalat, és nem lehetett tovább sumákolni. Ha benne akart valaki maradni a politikában, vagy a gazdasági életben, ezzel a tudattal kellett próbálkoznia.

 Milyennek találod a darabot, s mit gondolsz a szerepedről?

 Számomra az a legizgalmasabb, ahogy mindenkinek a relatív igazsága, a hitnek az igazsága, a törvénynek az igazsága, a hatalomnak az igazsága, a nőiesség s a besúgás igazsága ütközik. Ez roppant izgalmas. S az is, hogyan alakul ki végül egy hitbéli barátság Socino és Dávid Ferenc között. Én emberinek tartom ezt a Socino-t. Nekem nem az a mocsok, aljas, alantas besúgó. Ő egy hittudós. Egy hittudós, aki talán túl okos, túl kombinatív. Beleszalad egy olyan csapdába, amit nem lát előre. A hatalom akarja a szálakat mozgatni, de ő, én úgy gondolom, nem nagyon akarja úgy istenigazából elárulni Dávid Ferencet. A hatalom olyan, amilyen, ezek jönnek-mennek, - ezt tudjuk, a mai világban is - és lehet, hogy az adott helyzetben ő a kivárásra akar játszani.

reiter_zoltan.jpg 

 Reiter Zoltán – Blandrata György

 Mit gondolsz a darabról, s a figuráról, akit alakítasz benne?

 Azt gondolom, hogy Páskándi egy olyan darabot írt, ami egyrészt igaz volt akkor, amikor játszódik, másrészt személyes igazsága van megírója életét illetően, de igaz valószínűleg a világtörténelem minden pillanatában, mert mindig voltak hatalmon lévők, mindig voltak árulók és mindig voltak besúgók. Úgy tűnik, ez nem változik, mindig figyel valaki valakit, mindig valaki valakit följelent, bemószerol.

Ebben a darabban minden szereplőnek megvan a saját igazsága, a maga igaza. Blandrata taktikus. Okos. Diplomatikus. Tisztában van azzal, hogy itt mi történik, de úgy gondolja, hogy a cél érdekében most lapítani kell, s a jelen helyzetben kell tudni mozogni és érvényesülni. Ilyen fazonok mindig voltak. Ilyen szürke eminenciások a háttérben, akik talán veszélyesebbek, mint azok, akik elől vannak, akikre mutogatnak.

816_9170.jpg 

 Várhelyi Dénes – Dávid Ferenc veje

 Miben látod az általad játszott figura legfontosabb jellemvonását?

 Racionális ember. Becsüli, tiszteli az apósát. Ebben a szerepben az én dolgom megpróbálni lerángatni Dávid Ferencet a fellegekből a földre, s felnyitni a szemét.

816_9274.jpg 

 Nagy Adrienn – Mária

 Milyennek tartod azt a nőt, akit megformálsz?

 Ösztönös figura. Nem gondolkodik bonyolultan.  Érdekből cselekszik. A karakterem az egyetlen nő a darabban. Szegénysorból származó, egyszerű, tanulatlan cselédlány, aki helyzetéből fakadóan a létra legalján helyezkedik el. Mélységesen megalázva érzi magát a testi- , szellemi-  és lelki kiszolgáltatottságban, A darab folyamán komoly személyiségbeli változáson esik át. Nőiségét eszközzé téve elhatalmasodik a férfiakon és ő válik fő besúgójukká. Hatalmat kap a rábízott két férfi megfigyelésével, s az érzelmeket lefojtó, kegyetlen "fegyőrré" változik. A besúgó besúgójává válik.

Mi szerinted a Vendégség  fő mondanivalója?

A darab üzenete számomra a saját elveink mellett való kitartás, hit, és annak kitartó képviselése, akár bukásunk, árán is.

 STÁBFOTÓ

stabfoto_vendegseg.jpg 

Blaskó Zsófia

Fotó: Gál Gábor

Szólj hozzá!
2016. február 13. 22:04 - Blaskó Zsófia

A kis herceg Egerben

- mese korhatár nélkül, sok zenével -

Forrás: Magyar Teátrum

Az Antoine de Saint-Exupery meséje nyomán készült színdarab ősbemutatóját január 22-én tartották a Gárdonyi Géza Színházban. Zalán Tiborral, az alapmű színpadra alkalmazójával és Andorka Péterrel, a zeneszerzővel beszélgettünk.

 -       Kedves Péter, most ismerkedtél meg az egri színházzal?

Korábban nem jártam itt… de még a pályám elején vagyok, s örülök, hogy a komolyabb munkát itt kezdhettem el. Aldobolyi Nagy Györgyöt (a Gárdonyi Géza Színház zenei vezetője - a szerk.) egészen kisgyerekkorom óta ismerem. Nyaranta sokat jártunk a családommal Zsennyére, ahol a Bezerédy - kastélyban művészek számára alkotóházat működtetnek, s ezen alkalmakkor sokat beszélgettünk a zenei világról. Akkoriban még csak egy érdeklődő kisfiú voltam. Később, mikor komoly céljaim lettek, a beszélgetéseink is komolyabbra fordultak. Gyuri bácsinak nagy szerepe volt abban, hogy erre az útra léptem. Sokat köszönhetek neki. Ő terelgetett engem először a zeneszerzői mesterség felé.

-       Mikor találkoztál először A kis herceg történetével?

Gyerekként olvastam először a regényt, s akkor még nem értettem meg teljes egészében. Illetve más dolgokat vettem észre benne, mint aztán később. Ez a történet nagyon sokrétű, kell hozzá egy bizonyos érettség… vagy egy nagyon jó megközelítés. Másként érint meg egy kiskamaszt, egy felnőtt embert, s természetesen másként egy kisgyereket. Úgy hiszem, hogy ez nem elsősorban gyerekmese,  és minden korosztályt megérinthet. Ezzel együtt is sokáig úgy gondoltam, hogy ez az a történet, ami egész biztosan nem jeleníthető meg színpadon. Mikor értesültem az ezzel kapcsolatos tervekről, és megkaptam a felkérést, igencsak fogtam a fejem, hogy ,,ebből ugyan mi lesz és legfőképpen hogyan”. (mosolyog) Nem tudtam elképzelni… aztán Tibor (Zalán Tibor a színdarab írója a szerk.) teljeséggel meggyőzött arról, hogy az elképzelés abszolút működik, annak ellenére, hogy ez a filozofikus tartalom mennyire megfoghatatlannak látszik. Nagyon is megragadható, s magával ragadó.

-       Milyen volt a kezdet? Hogy merültél bele a munkába, hogy fogtál hozzá a zeneszerzéshez?

Ahogy annak idején a regény sem könnyen adta meg magát számomra, úgy a készülő színdarabot is néhányszor újra kellett olvasnom, hogy elkezdjen forrni bennem, s megérkezzen az inspiráló lendület. Sokat beszélgettünk, elemeztük a történetet. Rádöbbentem ennek a ,,világnak” a mélységeire, rétegeire - amiket elkezdünk folyamatosan lebontani, darabjaira szedni és újból összerakni. Végül megszületett bennem a dallam… az eddigi legjobb munkámnak tartom, s nem azért, mert ez a legfrissebb kompozícióm.  Úgy érzem, ebben a zeneműben valóban benne van a szívem-lelkem, s benne van minden, amit most tudok.

nagy_andras_varga_levente.jpg

Nagy András, Varga Levente

-       A kis herceg francia musical változatát ismered?

Ha korábban már feldolgozásra került egy olyan téma, melyen éppen dolgozom, azt szándékosan elkerülöm, távol tartom magamtól. Semmilyen szinten ne hasson rám, tudat alatti plágiumként se kerüljön át belőle semmi, szerkezetileg se hasonlítson. Legyen a születendő mű egészen a miénk. Ha már készen vagyunk, lehet tájékozódni.

Az 1974-es amerikai filmet ellenben megnéztem a munka kezdete előtt. Zsuzsa (Dávid Zsuzsa, a színdarab rendezője - a szerk.) hívta fel rá a figyelmem. Épp azzal bajlódtam, hogy ilyen filozofikus szövegekre hogy lehet zenét írni. S a film bizonyos dolgokban segített. Az ebből leszűrt tapasztalások alapján is javasoltam például Tibornak, hogy érzésem szerint mely szituációhoz illene egy-egy dal, s melyeknél lehetne ezt elhagyni. A munka során - természetesen közös megegyezés után – előfordult, hogy bizonyos zeneszámok miattam kerültek be, mások pedig, Tibor őszinte sajnálatára, miattam kerültek ki a darabból.

-       Milyen ez a Kis herceg?

Egy időben, egyszerre, mindig csak kevesen vannak a színpadon. Nincs kórus, se tercett. Minden dialógokból áll. Örültünk, ha egy-egy duett-helyzetet sikerült teremteni. Sok az ária, a szóló, s ez már-már monodramatikus hatást kelt. Ez az intim jelleg nagyon jól alkalmazkodik a témához. Wagner a kedvenc zeneszerzőm és ez a wagneri, motivikus gondolkodás ebben a musicalben is felfedezhető, bár nem olyan szigorúan. Az egyes karakterekhez és helyzetekhez külön motívum tartozik. A Pilóta és a Kis herceg motívuma például szándékosan nagyon különböző. A Kis hercegé nagy ívű, álmodozó jellegű, zenei nyelven dúr, míg a Pilótáé inkább szaggatott, moll-jellegű, de határozottabb dallam.

-       Ha egy drámát, regényt olvasol, hallod is a karaktereket a maguk zenei hangján?

Van, hogy valami annyira megfog, hogy elkezdek azon gondolkodni, hogy ebből bizony lehetne zenét, vagy zenés darabot írni, de általában nem az a típus vagyok, akinek fehér sál lobog a nyakában. (mosolyog) Nem szólal meg a fejemben a zene… nem hallok hangokat… Összerendezem, milyen karakterek vonulnak fel, s így találok ki motívumokat az egyes figurákhoz. Tudatosan. Általában akkor kezdek el az ihletre hallgatni, amikor már ismerem a figurákat, mikor bizonyos személyes kapcsolat alakult ki közöttünk. Ekkor már tudom, milyen zenei mintázat illik hozzájuk.

-       A regényt Zalán Tibor igazította színpadra. A közös alkotói folyamatban miként születtek meg a dalok? A benned már életre kelt dallamhoz igazodva jött létre a szöveg, vagy előfordult, hogy a dallam változott a szöveg kívánalmának megfelelően?

A színpadon nem maga a regény köszön vissza. Tibor rendkívül szabadon bánt a szöveggel, amibe nagyszerűen belehelyezkedett, virtuóz módon alkalmazva a párbeszédeket, átformálta azokat. A zenei szövegnek, a dalszövegeknek viszont sokszor mások a követelményei, mint a versnek, amit szavalunk. A ritmus például fontosabb, mint a szótagszám. Voltak olyan dalszövegek, melyeket egy az egyben megzenésítettem. Másszor feldudorásztam Tibornak, hogy mire gondoltam, s ő ennek megfelelően korrigált a szövegen. Ha némely szituációba én szerettem volna egy dalt beemelni, vázoltam, hogy azt milyen hangulatban képzelem el, milyen sorhosszúságokkal. Hogy az a dal gyors, vagy lassú legyen. Volt, hogy egy dalszöveget teljesen átrendeztem anélkül, hogy az általa közvetített képek sérültek volna. Megtörtem sorokat, szavakat helyeztem át. Tibor elfogadta. A prózába nem igazán szóltam bele. Csupán a dalok, dallamok tekintetében tettem javaslatokat. Például, hogy ezeknek hol célszerű megszólalnia… később, vagy éppen hamarabb.

laszlo_bence_nagy_andras.jpg

László Bence, Nagy András

-       Mondanál pár szót a próbafolyamatról?

Ebben a darabban egyértelműen a zenéé a főszerep. Csak a zenei anyag 80 percet tesz ki. Nagy András (az előadásban a Pilótát személyesíti meg- a szerk.) és a gyerekek már jóval az olvasópróba előtt elkezdték tanulni a dalokat, teljes erőbedobással zajlottak a korrepetíciók. Nincs könnyű dolga leventének és Bencének, akik kettős szereposztásban személyesítik meg a kis herceget. A duettekkel együtt tizenkét dalt kellett megtanulniuk és az előadás alatt végig színpadon vannak. Megterhelő, de elég jól tűrik. Szépen tudják a szöveget, a táncokat, dalokat… amelyek megjegyzem, nem mindig könnyűek. Sőt! Duett- helyzetben kimondottan kihívás elé állítottam a partnereket. Teszem azt, amikor a Róka tanítja a Kis herceget a mindenki által ismert sorok mögötti titokra, abban a klasszikus zenén keresztül van egy jelképes zenei közeledés is, melyben, s mely által megszületik a barátság. A zene egy csodálatos dolog, sokféleképpen el lehet vele játszani. Kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget, mert rendkívül jól árnyalja a jelenet üzenetét.

-       Hogy érezted magad a társulatnál, a próbák alatt?

Nagyon jó a hangulat s nagy szeretettel fogadtak. A munkafolyamat alatt valóban együtt dolgoztunk. Ha valami kritikai megjegyezés volt, azt őszintén elmondták, megbeszéltük. Én is igyekeztem elég rugalmasnak lenni. Úgy vélem, jól tudtunk együtt dolgozni. Meg kell említenem a kilenctagú zenekart is, amely a technika csodájának köszönhetően hangzásban úgy fest majd, mintha hatvantagú együttes muzsikálna. Nagy Zoltánnal, aki az előadás zenei vezetője és karmestere, napokig programoztuk előre a két "keyboard"-ot. A billentyűsöknek mindig a megszólaló hangszínek szerint kell játszaniuk, és ez zongoristaként szokatlan kihívás elé állítja őket, a hangokat ugyanis mindig máshogy kell kötniük .Nehéz lehetett megszokni.

-       Mi számodra A kis herceg történetének mondanivalója?

Az emberi kapcsolatok különbözőségéről, s milyenségéről szól számomra. Meg lehet élni egy kapcsolatot felszínesen, de mélyen is. Ennek sokféle helyzetét emeli ki ez a darab. Az élet adta konfliktusok, s egyetértések domborodnak ki benne, a szerelem, barátság, felelősség különböző síkjainak, mélységeinek rendkívül színes tárházaként.

                                varga_levente.jpg

Varga Levente                            

-       Tibor, te mikor ismerkedtél meg A kis herceg világával?

Igazából nem is tudom. Valahogy szakaszosan. De ha őszinte akarok lenni, akkor felnőttként kerültem vele kapcsolatba először komolyabban. Addig számomra gyakorlatilag nem is létezett. Idézeteket hallottam belőle, azok kedvesek és szentimentálisak és jószerével semmitmondóak (vagy inkább nagyot mondóak) voltak.

-       Most, a színdarab írása közben, sokszor újraolvastad a regényt?

Nem kellett újraolvasnom. Pár évvel ezelőtt Mispál Attila kiváló rendezővel csináltunk egy Kóbor Csillag című előadást Debrecenben Saint-Exupery életéről, a színházban, és ahhoz nagyon sokat kellett olvasnom leveleket, Saint-Exupery-feljegyzéseket, műveket, köztük A kis herceget is.

-       Nehezebb, vagy könnyebb egy már létező művet színpadra adaptálni, mint a semmiből létrehozni egy új drámát, színdarabot?

Számomra az adaptálás sokkal nehezebb. Mert nem csak egy kész – egyféle formában teljes és egész – anyag vár arra, hogy elnyerje a színpadi formáját, de egy, tőlem gyakorta erősen eltérő, világszemlélet is. A kis herceg, hogy konkretizáljuk a témánkat, azért is volt számomra nagyon próbára tevő feladat, mert a gyönyörű filozófiai futamokon lebegő történetben alig van a színpad számára megfogható cselekmény. A színpad pedig, főként, ha gyerekeknek szánjuk elsősorban a nézőtéri székeket, megköveteli a cselekményt, a mozgalmasságot, a gyorsan egymásra következő változásokat. Ebben nem igazán nagy segítség a Saint-Exupéry-„szövegkönyv”.

-       Volt már kapcsolatod az egri társulattal, vagy csak most ismerkedtél meg közelebbről az itt folyó munkával?

Hogy is mondjam, hogy valamennyire pontos legyek… Vannak itt barátaim, színészek és színházi emberek, de az egri társulattal, mint közösséggel, nem volt komolyabb viszonyom. Sokat jártam Egerbe, évekig tanítottam a főiskolán, no meg a Kacsa elnevezésű sörözőben (ez komoly, ugyan miért csak arra avatott falak között képzelhető el komoly szellemi munka?!), bábosokkal foglalkoztam, akik mostanra lassan a bábszínházak középhadát kezdik el képviselni – már, ha megmaradtak a pályán.

-       Írtál már korábban is zenés darabot, s dalszöveget. A munkafolyamat során általában a dallamhoz  idomulva születik a szöveg, vagy elsősorban  a dallam igazodik a textushoz? A mostani alkotói folyamatban ez hogyan történt?

Sokféle forma létezik ahhoz, hogy a zene és a szöveg egymásra találjon. Andorka Péterrel abban maradtunk, hogy én megírom a szövegeket, azután ő nekilát dallammal felékesíteni azokat. Persze, Péter kiváló zenész és tapintatos férfiú, amikor az a nyavalyás prozódia közibénk szólott, finoman jelezte, hogy változásokat kér. De ha már így rám kérdeztél. Én kétféle zeneszerzővel dolgoztam eddig. Az egyik az, aki a prozódiát hozzáteremti a zenéhez (azaz, aki zenében alkalmazkodik) – ilyen Huzella Péter, akivel legkevesebb negyed évszázada dolgozunk együtt, és soha egy hangos szó nem hangzott el közöttünk –; a másik, aki ragaszkodik a prozódiához (és az általa leírt kottafejek időben megjelölt hosszához-rövidségéhez), ilyen volt Andorka Péter, akivel voltak levélváltásos kínlódásaink, de nem bántam, mert hihetetlenül invenciózus és tehetséges zenészt ismertem meg benne. Nagyon fiatal ember még, bízom benne, hogy ezeken a prozódiai keménykedéseken egy idő után ő is túlteszi magát. Mert ha magát a prozódiát nézzük, vannak annak kiskapui… de most ne nézzük!

voko_janos_laszlo_bence.jpg

Vókó János, László Bence

-       Mit üzen neked A kis herceg története?

Nekem már nem kéne, hogy üzenjen, azt hiszem. Van egy régi kedves A kis herceg-kötetem, abba gyöngybetűkkel írta bele egy akkori valaki – a dátum alapján éppen katona voltam Hódmezővásárhelyen –, hogy „…a búza színe miatt…”. Valami ilyesmit a kis herceg is mond a könyvben, de nem is ő, inkább a róka, így ez a mondat kapcsolatban van az emlékezéssel, vagy talán a felidézéssel. Érdekes lenne megtudni, annak a hajdani beleírónak mit üzen a mai kis herceg története. De ahhoz meg kéne néznie az előadást…

-       Kinek ajánlod leginkább a színdarabot?

Én minden darabomat általában mindenkinek ajánlom. Persze, ez huliganizmus, mert színházi belterjekben ismert, hogy én a felnőtt szövegeimben keményen beszélek, finomítva ezt, nem nagyon tartom a számat, jelesen, káromkodom, ha arra visz a kényszer, vagy arrafelé kényszerít az anyagom. Ezt a darabot elsősorban iskolásoknak ajánlom, és romantikus felnőtteknek, tehát, megint kimondtam a korosztály-nélküliséget. Az a tapasztalatom a gyerekszínházzal – elég régóta gyötörjük egymást a gyerekszínház, meg én, én és a gyerekszínház –, hogy akkor jó egy előadás, ha minden közönségrétegnek mond valamit, ami miatt érdemes leülni a nézőtérre. A legkisebbek egy tündi-bündi (szándékosan használom a szót, némileg ironizálva a szerzőtárs, Saint-Exupery felé) hercegecskével találkozhatnak, meg virágokkal, meg csillagokkal, és szép zenékkel. Nekik ajánlom. A nagyobbacskák már észrevehetik a rózsa önzését, a különféle bolygókon lakó emberek magányát és céltalan létezését, a még nagyobbak fölismerhetik a kígyóban a mérget és eltűnődhetnek az élet és halál kérdésén, a felnőttek meg elgondolkodhatnak könnyeken, barátságon, ártatlanságon, tisztaságon és… és… és… szóval, mindenkinek ajánlom ezt a darabomat is, a pólyástól a színházba botozó idős emberekig… meg vissza…

816_4669.jpg

GGTánc Eger, László Bence

 A kis herceg: Varga Levente, László Bence

Szereplők: Nagy András, Kelemen Dorottya, Vókó János, Káli Gergely, Baranyi Péter, Blaskó Balázs, Sata Árpád, Dér Gabi, Tóth Karolina, Nagy Barbara

Közreműködik a GGTánc Eger, koreográfus:Topolánszky Tamás, rendező: Dávid Zsuzsa

Blaskó Zsófia
Fotó: Gál Gábor

Szólj hozzá!
2016. január 04. 13:55 - Blaskó Zsófia

Testvérek az egri társulatnál

A fiatal, tehetséges testvérpár mesél pályájuk kezdetéről, s az egymáshoz fűződő erős kötelékről

Nagy Barbarát immár ötödik éve ismeri és szereti a Gárdonyi Géza Színház közönsége, nővérével, Nagy Szilviával azonban csak ebben az évadban találkozhattak először. A kalandos úton színésszé lett testvérpár együtt játszik Tim Rice – A .Lloyd Webber: József és a színes szélesvásznú álomkabát c. musical –jében, és  Brandon Thomas - Aldobolyi Nagy György - Szenes Iván: Charley nénje c. zenés vígjátékában. Szilvia elsősorban énekes, míg Barbara mindenekelőtt színész. A fiatal, tehetséges testvérpár mesél pályájuk kezdetéről, s az egymáshoz fűződő erős kötelékről.

Mennyi a korkülönbség közöttetek?

Barbara: Két év, Szilvi javára. Általában egyébként azt hiszik, hogy ő a fiatalabb, talán azért, mert szelídebb, világosabb típus.

Kicsi korotokban milyen foglalkozás, hivatás volt a vágyálmotok?

Szilvia: Én Ausztria császárnéja akartam lenni (nevet), nagyon szeretem a Sissy filmet, Romy Schneiderrel a főszerepben. Minden karácsonykor megnézem, valahogy hozzátartozik az ünnep hangulatához. Szerintem ez a szép és fantasztikus színésznő Sissy-ként minden kislányt elvarázsol a személyiségével… úgyhogy császárnénak készültem. (nevet)
Barbara: Én viszont minden héten másnak. Egy időben az ügyvédi pálya is nagyon vonzott, no persze azért tetszett, mert akkor még azt hittem, csak és kizárólag az igazság védelméről szól. Most viszont az „igazat” közvetíthetem a színpadról az emberek felé. Végső soron ezzel sokkal inkább szolgálok egy magasabb célt.

torok_tamas_nagy_barbara_jozsef_es_a_szines_szelesvasznu_alomkabat.jpg

Török Tamás, Nagy Barbara (József és a színes szélesvásznú álomkabát)

A mostani lehetőségeken kívül volt már közös fellépésetek?

Szilvia: Mindketten jártunk a békéscsabai színi-stúdióba, de mire Barbi odakerült, én már épp végeztem, így még csak közös vizsgánk sem volt… de talán egyetlenegy alkalom megemlíthető (sejtelmesen mosolyog)
Barbara: … az El condor pasa,  amit nagyon szépen tudunk két szólamban énekelni… A nagyszüleinknél karácsonyoztunk Csökmőn - ez egy aprócska, kedves falu Békés megye és Hajdú-Bihar megye határán. Az ünnepi misén a pap kérte a hívőket, álljon fel, aki szeretne megosztani a faluval egy dalt, esetleg egy verset az ünnep szellemében. Szilvivel egyszer csak összenéztünk, és anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz, kiléptünk a gyülekezet elé és énekeltünk… az emberek meglepődtek, a család meg természetesen meghatódva, büszkén zokogott. (mosolyog) Ez volt a legcsodálatosabb közös „fellépésünk”. Érdekes, ezt leszámítva, nem volt több ilyen alkalom. Mindezidáig.

Általában tudjátok, hogy a másik mire gondol?

Szilvia: Igen.
Barbara: Már a rezdülésekből.

Jó testvérek vagytok?

Barbara: Szilvi számomra a legfontosabb a világon, s tudom, hogy fordítva is így van. Minket úgy neveltek, hogy első helyen minden körülmények között a testvéred áll…, mert eljön az idő, amikor a szűken vett családodból csak ő lesz melletted. Barátok jönnek-mennek, a fiúk meg pláne… de mi mindig ott vagyunk egymásnak…. persze voltak, vannak és bizonyára lesznek is kisebb-nagyobb összezördülések.

Hogy oldjátok meg az ilyen helyzeteket?

Barbara: Mondjuk, mikor Szilvi egész délelőtt koloratúr dallamokat gyakorolt, nekem meg migrénes fejfájásom volt, s ő többszöri kérésre sem volt hajlandó abbahagyni,  utána hajítottam egy fakanalat… akkor befejezte. Viccet félretéve, mi mindent meg tudunk beszélni egymással. Erős kötelék fűz össze bennünket.

nagy_szilvia_saarossy_kinga_charley_nenje.jpg

Nagy Szilvia, Saárossy Kinga (Charley nénje)

A színészházban együtt laktok?

Szilvia: Nem, de az öltöző és a rumli közös. (mosolyog)
Barbara: Kell a külön élettér, de nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz. A színészházban csak két emelet van köztünk.

A szülők mit szóltak ahhoz, hogy a művészi pályát választottátok?

Szilvia: Érdekes módon, mindkettőnk esetében máshogy reagáltak.
Barbara: Engem eleinte határozottan tiltottak a színész szakmától.
Szilvia: Ez azért is érdekes, mert engem már kisiskolásként kifejezetten az előadó-művészeti pálya felé terelgetett édesanyánk.
Barbara: Anyának fiatal lányként két álma volt: énekesnő, vagy színésznő szeretett volna lenni. Biztosan örömmel töltötte el, hogy a lányai elindultak az ő két álomútján, amit ő annak idején nem mert, vagy nem akart meglépni… Édesanyám végül is azt mondta, ha a magam erejéből felvesznek, egy „rendes helyre” - vagy a Színművészetire, vagy a Kaposvári Egyetemre, vagy a Pesti Magyar Akadémiára - akkor onnantól kezdve teljes mértékben támogat. Végül az Akadémiára vettek fel, Iglódi István osztályába. Imádtam az azt az időszakot! Életem addig legjobb évei voltak.
Szilvia: Ami engem illet, rendszeres résztvevője voltam a vers- és prózamondó versenyeknek, énekversenynek. A felkészülésben tanáraim is segítettek, de legtöbbet édesanyám foglalkozott velem. Nagyon sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam a versmondás alapjait, s énekelni is, egészen 17 éves koromig. A legmeghatározóbb években édesanyám és édesapám voltak a legfőbb tanáraim, hiszen ők nem csak a szüleink, hanem pedagógusok is. Akkoriban minden létező megmérettetésen elindultam, s a sikerek mindig új lendületet adtak. 
Barbara: Én a másik korcsoportban nyertem… de ezek az én harcaim voltak.
Szilvia: Mivel engem kifejezetten támogattak, - több más mellett művészeti téren is,  számomra teljesen egyértelmű volt, hogy erre a pályára megyek. Gimnazista korunkban bekerültünk a békéscsabai színi stúdióba és ez nagy változásokat hozott. Anya eleinte még velem együtt örült, de aztán kezdett belegondolni mindennek az árnyoldalába. Hogy egy kamaszgyereknek, aki érzelmileg nyilván instabil, jót tesz-e mindez…
Barbara: …nem akarta, hogy a színház „bohém-életi” része rossz hatással legyen ránk. A közhiedelem szerint törvényszerű, hogy a művészek léha életet élnek… Nem mondom, hogy nincs ilyen, de igazán nem általános. Különben is, a külső hatások ellen meg kell tanulnia felvértezni magát mindenkinek, aki a művészi világban kívánja megtalálni a hivatását. Vagy felvértezi magát, vagy megtanulja kizárni a normális élet illúzióját… szokták mondani, hogy a színész, az egy „külön műfaj”, s hogy senki sem teljesen épeszű, aki színházban dolgozik. Ez persze vonatkozik a lehetetlen időbeosztásra, a munkatempóra is, sokszor az adott rendezőtő függvényében a munkamorálra … ami rendkívül megterhelő lelkileg és fizikailag egyaránt. A feszültséget pedig mindenki máshogy vezeti le.
Szilvia: Számomra a sport, s az egészségtudatos életmód jelent megnyugvást. Önbizalmat ad, megerősít - és nem csak fizikai értelemben.

Mikor fordult egyikőtök komolyabban a színház, míg másiktok az énekesi pálya felé?

Szilvia: Én felvételiztem a Színművészetire, s eljutottam a harmadik rostavizsgáig. Ez az utolsó rosta egyhetes együttlétet, közös munkát jelent, s hétvégére is ott kellett volna maradni, mert hétfőn volt a nagybetűs vizsga. Az én édesanyám azt mondta, hogy eleget próbáltam már, hétvégére haza kell menni… nagyon aggódott miattam. Értem jött, és nem volt apelláta…  
Barbara: Én őrjöngtem, hogy ilyen nincs. Az utolsó nagy vizsga előtt eljönni. Nem vették fel Szilvit, pedig zenés osztály volt, s az egyetlen szoprán volt a csoportban…
Szilvia: Ez akkor az én döntésem is volt. A sors aztán úgy hozta, hogy mégiscsak lehetettem volna színművészetis. A Zeneakadémiára jártam, s lett volna lehetőségem átmenni a musical osztályba, de végül úgy határoztam, maradok ott, ahol vagyok. Évet kellett volna ismételnem. A családi tanács is úgy döntött, hogy ennek nincs sok értelme. Anya az asztalra csapott, zárjuk le az egészet, nem lesz semmiféle színészet. Menjek és csináljak valami értelmes dolgot. Édesanyánk valamikor tulajdonképpen azt szerette volna, ha mi ketten gyógyszerészek leszünk, de erre semmiféle remény nem volt…
Barbara: Vegyészet?! Soha nem is értettem, hogy ez a gondolat honnan jött. Hiszen ő maga, és édesapánk is teljesen humán beállítottságú.

Tehát a Színművészetire nem vettek fel, Szilvia. Ezután mi történt?

Szilvia: Az érettségi utáni első év volt az, amikor próbáltam bekerülni a Színművészetire. A zenével, s az énekléssel tizenhét évesen kezdtem komolyan foglalkozni. Három évvel később megnyertem egy országos énekversenyt. Két harmadik, s két második helyezett előtt egyedüli első lettem. Elég nagy pénznyereménnyel is járt ez a dicsőség mellé. Zsűrizni az egyetemről jöttek tanárok. Ők bíztattak, hogy ez az én utam. Mindenképpen a klasszikus vonalat javasolták. Ilyen előzmények után készültem fel az akadémiára. Egy éven át minden nap gyakoroltam szorgalmasan, odahaza. Mind a szolfézst, mind a zongorát, s végül sikeresen felvételiztem.
Barbara: Egy év alatt megtanulta hat év zongoraanyagát.
Szilvia: S aztán anyának nem maradt sok választás velünk kapcsolatban. Egy időben vettek fel bennünket Barbival. Őt a Pesti Magyar Színiakadémiára, engem a Zeneművészetire.

Szilvi, te nyelvek terén is remekelsz…

Szilvia: Angolban tényleg jó vagyok. Németországban is dolgoztam két évet, mindent értek, de azért vannak önbizalomhiányból fakadó hiányosságaim. Olaszul és franciául is tanulgattam, de ezekben aktív nyelvtudásom nincs.

Barbi,  a te utad aztán Veszprémbe vezetett…

Barbara: A Pesti Magyarban rengeteget tanultam, elsősorban Iglódi Istvántól. Veszprémben, a Várszínházban nagyon sokat tapasztaltam magamról… a lelkierőről. Az, akkor, ott számomra a mélypont volt, szakmailag, emberileg,… mindenfajta értelemben. De ezek a helyzetek csak erősíthetik az embert. Ez az erő volt, ami megszállt engem, amikor úgy döntöttem, hogy eljövök onnét, ha mosogatólány leszek valahol Angliában, akkor is. Szerencsére erre mégsem került sor, mert szerződést kaptam a Gárdonyi Géza Színházba. Őszintén hittem benne, hogy Egerbe kerülök. Különben is, anyukám megálmodta, akkor, amikor még nem is volt meghirdetve a meghallgatás (mosolyog).

Van konkrét szerepálmotok?

Barbara: Imádom Lorca világát. Kovács Gábor Dénes, az Akadémia volt igazgatója mondta, hogy igazi Lorca színésznő vagyok, ennek ellenére még soha nem játszottam Lorcát. Iglódi tanítványaként természetesen vonz a Brecht-i világ, illetve ez az elidegenítő színjátszás.
Szilvia: Az én szívemhez az operett áll közel. Nagyon sok operettet énekeltem. Úgy érzem, a személyiségemből fakadóan két karakter igazán az én világom: naiva és szubrett. Szeretem, ha énekelni, táncolni kell. Lélekemelőn idillikus világ ez, ami nagyon nekem való.  A tánc, a mozgás nagyon vonz. Valamint az erős hatású, modern, magyar dolgok.

Úgy hallottam, miután diplomát szereztél, egy ideig nem az éneklésnek éltél…

Szilvia: Még a Zeneakadémia előtt dolgoztam egy évet a békéscsabai múzeumban tárlatvezetőként. Az akadémia után… mikor kicsit úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok már énekelni, mert nagyon sok volt…, dolgoztam menekülttáborban, étteremben, szállodai recepciósként és kaszinóban, meg informatikai ügyfélszolgálaton is. Mindent, ami ma vagyok, ennek a munkatempónak köszönhetek. Jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor programra, s be is kerültem. Külföldi magyar közösségekhez, Magyarországról elszakadt emberekhez küldtek ki egy-egy ösztöndíjast. Hat hónapot tölthettem San Diego -ban. Néptánc-, népzene-, kézműves foglalkozásokat tartottam gyerekeknek és felnőtteknek. Irodalmi eseteket adtunk, kisebb színdarabokat raktunk össze, például az Árgyélust…. (mosolyog) éppen egy nappal azelőtt, hogy kiutaztam, itt az egri színházban a Csongor és Tünde c. előadást néztem meg.  Nagyon tetszett a hangulata, a képi megjelenítései, s zenei világa, amely a magyar népzenei hagyományokból építkezett. A kinti emberek nagyon szeretnének kapcsolódni a hazai kultúrához, s én boldog voltam, hogy kivihettem nekik az egri előadások felvételeit. Sok előadást láttam Egerben, már csak Barbi miatt is, de akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan színpadra is léphetek…

Hogyan lettél te az egyik narrátor a nemrégiben bemutatott Webber- musicalben?

Barbara: Erre én válaszolnék… hiszen az előzménye az én szerződtetési tárgyalásomon történt. Az igazgató úr említette, hogy bemutatjuk  A kis herceg -et, amihez Andorka Péter írja a zenét. Ó, örültem meg, Peti zeneakadémista osztálytársa volt a nővéremnek… ő a zeneszerzője a Rózsalánynak is. Balázs (Blaskó Balázs, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója – a szerk.) ismerte a darabot, de azt tőlem tudta meg, hogy Peti direkt Szilvi hangjára írta a karaktert.
Szilvia: Nem sokkal később szükség volt a hangfekvésemben énekesre, s az igazgató úrnak eszébe jutottam. (mosolyog) Rettentő boldog voltam. Talán kétszer éreztem magam ennyire a föld felett lebegni. Mikor megjött a levél, hogy mehetek San Diegoba és ekkor.

nagy_szilvia_jozsef_es_a_szines_szelesvsznu_alomkabat.jpg

Nagy Szilvia  (József és a színes szélesvásznú álomkabát)

Barbara: Sokáig nem volt teljesen biztos, hogy merre is viszi majd az útja Szilvit. Ott állt a művész-világ és a „normális-világ” között. Úgy látom, most valami eldőlt, az égiek döntöttek helyette. A József… után a Charley nénje című zenés vígjátékban is kapott szerepet: Ella Delahay - t. Vicces lett volna, ha mi alakítjuk az ikrekként viselkedő, mindig együtt megjelenő Kitty -t és Annie-t, de az is elég érdekes, hogy végül is egy másik csabai lány, Babócsai Réka lett a közvetlen partnerem. Így három csabai lány játssza a darabbeli három fiatal lányt - gyerekkorunktól fogva ismerjük egymást és most Egerben, egy darabban találkoztunk.

815_4756.jpg

Babócsai Réka, Nagy Barbara (Charley nénje)

Szilvia: Ha már érdekességekről van szó, a József… –ben meg túltengenek a Nagy-ok (nevet). Mi ketten: a két Nagy – lány, aztán a partnerem, a másik narrátor: Nagy Lóránt. A zenei vezetőnk pedig: Nagy Zoltán.

Úgy érzékelem, Szilvi, te is itthon érzed már magad Egerben.

Szilvia: Szeretném elmondani, hogy most minden kerek és szép. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Eger egy meseváros, meselakásom van fent a tetőteres harmadik emeleten. Kicsit olyan, mint Anne Shirley manzárd szobája. (mosolyog) Bármit hozzon az élet, most úgy érzem, a legjobb helyen vagyok, ott, ahol lennem kell.

Blaskó Zsófia
fotó: Gál Gábor

Szólj hozzá!
2015. december 22. 13:53 - Blaskó Zsófia

Eugene O'Neill: UTAZÁS AZ ÉJSZAKÁBA (Gárdonyi Géza Színház)

Előadáselemzés

Eugene O'Neill:
UTAZÁS AZ ÉJSZAKÁBA
Fordította: Vas István
A Gárdonyi Géza Színház előadása
Bemutató: 2015. 10. 30.

Eugene O'Neill, egyik legutolsó, erősen önéletrajzi ihletésű drámájában, a már anyja, apja és fivére halála után, 1939 és 1941 között íródott Long Day's Journey into Night – ban visszanéz fiatalkori önmagára, s családja életére. Edmund alakját saját fiatalabb önmagáról formálja. (Számomra mellbevágó felismerésként hatott, hogy a darabbeli halott kistestvérnek viszont a saját nevét, a Eugene-t adta, így egyik utolsó művében voltaképp önmagát temette el.)

A rendezés ebből a „múltba visszanézésből” indul ki, s a díszlet is erőteljesen szolgálja ezt a koncepciót.

A játékteret a köd, a lebegés vízióját keltő, jól világítható, fehéres-szürke, tüllszerű drapériából készült függöny öleli körbe, maga a játszóhely pedig több részre tagolódik. Egységes, szürke színben láthatjuk a forgószínpadra felépített, emeletes, stilizált házbelső néhány helyiségét és bútorzatát, valamint a középen fölvezető lépcsősort, s a hátsó csigalépcsőt. Ebből a szürkeségből csak egy (szintén stilizált) zongora fehér körvonalai emelkednek ki - melyet az egyik emeleti szobában helyeztek el. A színpad előterében, a tulajdonképpeni nappaliban, ahol a tulajdonképpeni történet, a család közös élete zajlik, valósághűek a tárgyak: balra asztal néhány székkel és egy karosszékkel, jobbra hintaszék, kisasztal, alacsony ülőke. A jobb portálban jelzésszerűen mutatja a teraszt egy fonott kanapé. (Ezt a teret csak egyszer használják játékra, a második felvonás végén, amikor az apa a hazatérő, részeg Jamie -vel való találkozást elkerülni akarván, oda ül ki levegőzni. Az aktív játéktérben a színészeknek ügyelniük kell arra, hogy ennek vonalán belül maradjanak, ne lépjék át a láthatatlan határt, hiszen akkor a nézők számára nem lesz a tér-beosztás értelmezhető.)

A közönséget nyitott színpad fogadja, a díszletből fénnyel kiemelve egy íróasztal, s egy férfi alakja – akiről később nyilvánvalóvá válik, hogy a darabbéli Edmund, idősebb korában, tehát tulajdonképpen maga O’Neill. Az előadás kezdetekor zongorajátékot hallunk, mely érzékelhetően a férfi emlékezetében merül fel. A zongorajáték mindig azonos ponton akad meg, az ominózus ütemet többször ismételve – mint mikor valaki gyakorol egy zongoradarabot, s mindig ugyanazon a helyen rontja el (ez az effektus a későbbiekben is fontos dramaturgiai jelentést kap) E megtört dallam idézi fel a múlt történéseit. A férfi keze nyomán kattogni kezd az írógép – és megkezdődik az időutazás.

A színpad körbefordul, s máris a Tyrone - család nappalijában találjuk magunkat. A színen nincsenek ajtók, falak - a szereplők tulajdonképpen a múlt homályából lépnek elő.

Az események mindössze egyetlen nap alatt játszódnak le, de ebbe a napba négy élet addig megélt drámája sűrűsödik.

12184019_922396644515324_167067085429157080_o.jpg

Tóth Levente, Nagy András, Saárossy Kinga, Kelemen Csaba

Már maga a díszlet is rendkívül érdekes módon mutatja a ,,minden mindennel összefügg” elvét, s hogy mennyire szövevényes az a rendszer, mely ezt a családot összeköti. Minden átlátható, külön-külön értelmezhető, semmi nem rejthető.

Rendezői elgondolás, hogy miközben az alsó szinten adott jelenet megy, meghatározott pontokon látjuk azt is, mi történik odafent. Pontosan tudjuk, hogy Mary, az anya mikor milyen állapotban van, mit tesz és ehhez képest milyen a viselkedése, mikor lejön a földszintre. Pontosan tudjuk, hogy a morfium hatásának mikor mely stádiumában áll.

A családtagok közül mindenkinek megvan a maga külön tragédiája, s mindegyikük devianciájának voltaképpen érthető okai vannak, vannak „mentségeik”:

James - t, az apát nagy szegénységben töltött gyerekkorának tapasztalatai teszik fösvény felnőtté, s veszik rá arra is, hogy színészi tehetségét aprópénzre váltsa.

Mary, az anya boldog gyerekkort, s egy esetleges zongoraművésznői karriert hagy ott, amikor nagyon fiatalon férjhez megy. Nem érzi jól magát a férje számára otthonos színházi légkörben, sokat van egyedül az utazótársulat turnéi során. Másodszülött kisfának halála, s főként a következő szüléskor fellépő betegség miatt felírt morfium végzetes lesz számára. A kétéves Eugene haláláért önmagát vádolja, de Jamie –re is neheztel, aki hétévesen, mikor kanyarós volt, a figyelmeztetés ellenére bement a kisbaba szobájába.

Jamie, a nagyobbik fiú, apja árnyékában nő fel, színészként dolgozik ő is, de korántsem bír ugyanolyan tehetséggel, mint apja, s ez frusztrálja. Gyerekkorától érzi azt is, hogy anyja valamiért ridegebb vele, mint Edmunddal,  a nála 10 évvel fiatalabb öccsével.

12189280_922396034515385_747808085629948797_o_1.jpg

Tóth Levente, Nagy András, Saárossy Kinga

Edmundot anyja kiskorától fogva fojtogató szeretetben neveli, ez, és a nyomasztó otthoni légkör is oka lehet annak, hogy évekig világcsavargó volt, például tengerésznek állt. Az, hogy kiderül, TBC- s, meglehetősen nagy traumát okoz az egész családnak.

Az anya morfiumfüggő tehát, a család férfitagjai pedig meglehetős gyakorisággal néznek az italos pohár fenekére, akár a városka kocsmájában, akár „otthon” (amely tulajdonképpen csak egy nyaranta használt lak.)

A családtagok/figurák egymáshoz való viszonya bonyolult. Egyszerre szeretik és gyűlölik egymást. Szerelem, szeretet, költőiség, ragaszkodás éppúgy jellemzik a megformált alakokat, mint az egymást felőrlő, ismétlődő problémák, beteges ragaszkodás, egymástól való kiszolgáltatott függés, undor, megvetés, féltékeny gyűlölködés – az előadás szívbemarkoló utazás az éjszaka felé.

A színdarab, s az előadás a szereplők múltjának a jelenére gyakorolt hatását is vizsgálja. Elfojtott indulatok, eltemetett érzelmek törnek felszínre. A megjelenített sorsokat átélve sok néző rádöbbenhet, hogy egy másik ember viselkedését maradéktalanul nem érthetjük meg, amíg nem tudjuk, ki milyen indíttatásból cselekszik, s milyen tapasztalatszerzések nyomán, milyen élmények hatására vált olyanná, amilyenné személyisége formálódott.

A családot először reggeli után látjuk, amint az ebédlőből sorra belépnek a nappaliba.

A hangulat látszólag felhőtlenül vidám, de egyre jobban kitapintható a feszültség a családtagok között. Hamarosan megtudjuk, hogy az anya hosszabb szanatóriumi kezelésről, elvonókúráról tért vissza, s bár már két hónapja rendben van körülötte minden, előző éjjeli viselkedése mindenkit elgondolkodtatott. Kérészéletűnek bizonyul a viszonylagos nyugalom és boldogság. Mélyén már ott bujkál a gyanú. S hiába próbálják még saját maguk elől is elfedni az igazságot, s szinte tojáshéjon járkálnak egymás körül, ahogy múlik a nap, egyre bizonyosabbá válik: az anya újra teljesen el fog süllyedni a morfium ködében. Mindnyájukban egyre jobban eluralkodik a kétségbeesés, ki-kivillannak a hazugságok, az elgennyedt múltbéli „bűnök”, az elfojtott sérelmek felszínre törnek, s bár voltaképpen szeretik egymást, nem tudnak segíteni a másik baján, hiszen még a sajátjukon sem sikerül. E család története lefelé csavarodó spirál, amelyből már nincs visszaút. De felnyithatja a szemünket, és ösztönözhet arra, hogy saját életünkben ne söpörjük szőnyeg alá a problémákat, s idejében nézzünk szembe a mégoly komoly gondokkal is. A megjelenített történetet átélő, befogadó nézőt – természetesen különböző szinteken – eltalálja az előadás, hiszen szinte mindnyájunkat érintő problémaköröket feszeget. Az emberi kapcsolatok kiüresedése, s a valamiben való hit teljes elvesztésének problémája mellett például a függőség is (legyen az alkohol, vagy drog) napjaink egyik égető kérdése.

12109795_922395744515414_8624375948626148145_o.jpg

Saárossy Kinga, Kelemen Csaba

Az egymásra figyelés, a személyes emberi kötődés fontosságát érezhetjük meg az előadás során,

Érdekes megfigyelni, hogy más-más összetételű közönség hogyan reagál a színpadi történésekre. A Gárdonyi Géza Színházban ifjúsági és felnőtt bérletben is játsszák a darabot. A középiskolásokat és a felnőtteket egyaránt érezhetően megérinti a szereplők játéka, különösen az anya sorsa hat megrendítően.  A legfiatalabb, s a legidősebb, a nyugdíjas korú nézők e mellett kiemelten „vevők” a szövegben, s előadásmódban itt-ott fel-felbukkanó humorosabb momentumokra.  

A színrevitel a nézőteret és a színpadot elválasztó előfüggönyt nem használ, a színészek és a nézők között azonban nincs direkt kapcsolat.

A cselekményt idősíkon az étkezések tagolják, melyekről csak a dialógusokban tesznek említést, az ebédlőt, s az ott történteket nem látjuk. A darabbéli idő múlását a megfelelő jelenetek között minden esetben a színpad fordulásai jelzik, amelyek közben újra halljuk az írógép kopogását és a néha meg-megszakadó zongorajátékot (egy Chopin - etűd részleteit), mely jelzi, hogy az író képzeletében idéződik fel a jelenetsor. A színpad elején, középen, végig ott áll egy régi írógép, amely, még ha a színpad maga el is sötétül, világítást kap.

A színpadon kívülre tekintve jelenítik meg a szereplők a ház körüli területeket, mint például az első kertet, ahol az apa és idősebb fia a sövényen dolgozik. Hogy akkor mi történik a ház előtt, azt Mary és Edmund párbeszédéből tudjuk meg, akik a szobából, az ablakon át figyelik az eseményeket. Az ablakok egyik jelenetben sincsenek konkrétan kijelölve a térben.

A köd a dialógusok során, mint valamiféle nyomasztó betolakodó, sokszor említésre kerül.

A szereplők megjelenését, öltözékét illetően részletekbe menően rendelkezik a szerző. Az előadás ezeket meglehetősen tiszteletben tartja.

Mary fiatalos, még mindig vonzó, magas homlokát sűrű, hófehér haj keretezi, szemöldöke fekete. Egyszerűen öltözködik, de biztos érzékkel választja meg, hogy mi áll jól neki. Frizurája aprólékos gondosságra vall. Később - a harmadik felvonás elején: ..az a ruha van rajta, amiben a városban autózott, egyszerű, de elég drága holmi. Rendkívül jól állna neki, ha nem olyan hanyagul, majdnem slamposan viselné. A haja már nincs olyan takarosan felrakva. Kissé zilált, félrecsúszott. (Az előadás során a Mary - n tapasztalható változások legfontosabb külső jele az eleinte kontyba tűzött, egyre ziláltabb, ősz hajkorona, mely az utolsó jelenetre derékig érő zuhatagként omlik révedt alakja köré.)

James Tyron katonás tartású, arca kezd megtörni, de még mindig jóképű. Mesterségének bélyegét félreismerhetetlenül magán viseli, de semmiféle tudatos póz nem jellemzi. Egyszerű, igénytelen ember,de a színész megmutatkozik beszédén. mozgásának, taglejtésének minden öntudatlan szokásában. Ócska, készen vett ruhát visel.

Jamie, a nagyobbik fiú apjára hasonlít, de nincs meg benne annak tartása. A korai széthullás jelei mutatkoznak rajta. Ócska ruhát visel, amely azonban nem annyira kopott, mint Tyrone-é.

Edmund vékony és inas. Mindkét szülőjére, de leginkább anyjára hasonlít. Kisebb mértékben, de ugyanaz az idegesség jelentkezik benne, mint anyjában, Nyilvánvalóan rossz az egészségi állapota.

Az író részletes szerzői utasításokkal látja el a szereplőket is, szinte minden megszólalásuk előtt. Ezeket az instrukciókat a rendezés alapvetően figyelembe veszi, de jó néhány esetben felülbírálja őket, mint ahogy a terjengősebb jelenetek szövegét is megkurtítja, hol az erősebb drámai hatás, hol a könnyebb nézői befogadhatóság és az előadás pergőbb ritmusa érdekében – de csak olyan mértékig, hogy a darabra jellemző szerkezet (újra meg újra ismétlődik például az emlékek felsorolása, s a sérelmek felemlegetése) ne csorbuljon számottevően.

11013196_922396634515325_7267839851524740574_o.jpg

Nagy András, Tóth Levente

Az előadás szövege követi Vas István fordítását, de a dramaturgiai munka során a rendező a már nem használt, a mai fülnek idegen, vagy egyenesen érthetetlen kifejezéseket a szituációhoz illő, manapság használt, illetve közérthetőbb kifejezésre cserélte.

Pl. elpang miatta az étel = tönkremegy miatta az étel; Miért akarsz belógatni? = Miért akarsz átverni?; proszit = egészségedre; süsü lennék = gyagya lennék; le fog vágni (az ital) = ki fog ütni.

Nem hiába az író múltjából, saját lelkéből szakadtak ki a darab figurái: a karakterek nagyszerűen játszhatók.

A rendezés az anya tragédiáját állítja a középpontba, s nagyrészt az ő pillanatnyi állapota szabja meg a többi szereplő viszonyulásait.

Saárossy Kinga Mary Tyrone szerepében az apró rezdülésektől jut el az éjszakai bomlott stádiumba, patikamérlegen egyensúlyozva ki a figura különböző állapotait. Félelmei, kétségbeesett hadakozása önmagával, sokszor váltanak ki együttérzést a nézőben. A morfium ködében felerősödő múltba nézés, a boldog gyermekkor utáni vágy, a gyakran szélsőséges érzelmek ábrázolása hiteles. Az utolsó jelenet, mikor a kibomlott hajú ősz asszony a múltat fogadva el jelenné, szinte kislánnyá válik, megrendítő.

Kelemen Csaba megformálásában James Tyrone szívszorító, kétségbeesett szeretetet, szerelmet érez önhibáján kívül morfinistává lett felesége iránt. Emberi megnyilvánulásai miatt fösvénységéért sem lehet igazán haragudni rá, csak sajnálni őt.

Nagy András az önmagát kereső, meghasonlott, de kilábalni akaró embert ábrázolja erőteljesen Edmund figurájában. Az apjával való éjszakai, whisky - gőzös jelenetben meggyőző költőiséggel beszél a tengeren szerzett, misztikus élményeiről.

Tóth Levente Jamie-je a család „kivert kutyájaként”, elismerésre, szeretetre vágyva igyekezne megfelelni saját maga és a családtagok elvárásainak, de, mint ahogy hosszú évek óta már, ez az adott napon sem sikerül. Ahogy ez már esetében lenni szokott, minden ez irányú próbálkozása valahogy félrecsúszik. Az előadás egyik legerősebb jelenete, mikor alkohol fűtötte őszinteségi rohamában kegyetlen szókimondással ostorozza magát öccsével szemben elkövetett „bűnei” miatt.

Nagy Adrienn, a cselédlány, Cathleen szerepében maga a megtestesült, jóindulatú, jámbor butaság. Hanghordozása, kiszólásai humorral fűszerezik a puskaporos levegőt.

Az alakítások meggyőzőek, szépen kidolgozottak.

Az akusztikus hatások igen fontosak az előadásban.

A végig kísértő zongorajátékot csak egyszer látjuk megjelenítve, mikor Mary az utolsó jelenetben, már teljesen ködös, elborult állapotban, visszagondolva magát zárdanövendék korába, az emeleti szobában gyakorolni kezd.

Hangzó hatásként fontos dramaturgiai szerep jut az írógépkopogás már említett használata mellett a többször megszólaló ködkürtnek, mely gyötrő félelmet ébreszt Mary - ben:

„…gyűlölöm, nem tudok tőle egyedül lenni… figyelmeztet és emlékeztet, és folyton visszahív.”  

Az író az 1941-ben elkészült Long Day's Journey into Night –t zárt borítékba tette, s végrendeletében meghagyta, hogy az csak halála után 25 évvel kerülhet legkorábban nyilvánosságra. Végakaratát azonban kegyeletsértő módon, figyelmen kívül hagyták, röviddel elhunytát követően kiadták a kéziratot, s 1956 tavaszán, 3 évvel O’ Neill halála után Stockholmban, majd fél év múlva New York-ban is színpadra került az író családjának megrázó története.  Sidney Lumet rendezésében 1961-ben film készült belőle.

Magyarországon 1960-ban jelent meg a mű, Vas István fordításában, s legelőször a Nemzeti Színházban, 1963-ban került színre, Hosszú út az éjszakába címen.

Egerben a bemutatóra 2015. október 30-án került sor. A négy felvonásos drámát a Gárdonyi Géza színház két részben játssza. Az előadás – egy szünettel – valamivel több mint 3 óra.

Ez a hosszú utazás nehéz, sokszor tűrhetetlen feszültségű, de szép és felemelő élményt kínál a közönségnek.

Blaskó Zsófia
Fotó: Gál Gábor

Szólj hozzá!
2015. december 22. 11:06 - Blaskó Zsófia

Gárdonyi Géza Színház

Charley nénje

Charley nénje újra kibogozza a szerelmi szálakat

Az egri teátrum 2015. december 11-én  mutatta be Brandon Thomas - Aldobolyi Nagy György - Szenes Iván: Charley nénje című zenés vígjátékát.

Az előadást Halasi Imre rendezi, az "ál-néni"-t Rácz János alakítja. A további szerepekben: Saárossy Kinga, Nagy Barbara, Babócsai Réka, Nagy Szilvia, Vókó János, Reiter Zoltán, Káli Gergő, Török Tamás, és Tóth Levente.

Szólj hozzá!
2015. december 22. 11:04 - Blaskó Zsófia

Gárdonyi Géza Színház

Eugene O'Neill - Utazás az éjszakába

SZEREPOSZTÁS

James Tyrone: KELEMEN CSABA
Mary Cavan Tyrone: SAÁROSSY KINGA
Ifj. James Tyrone: TÓTH LEVENTE
Edmund Tyrone: NAGY ANDRÁS
Cathleen: NAGY ADRIENN

Rendező: BLASKÓ BALÁZS

Díszlettervező: BÉNYEI MIKLÓS
Jelmeztervező: MOLNÁR GABRIELLA

Fordító: VAS ISTVÁN

Súgó: SZECSKÓ ANDREA
Ügyelő: HÓDOSI ILDIKÓ
Rendezőasszisztens: BLASKÓ ZSÓFIA , KATONA MÁRIA

Szólj hozzá!
2015. december 22. 11:02 - Blaskó Zsófia

Gyermekkorom meghatározó zenés színházi élménye volt...

A legendás egri La Mancha

Dale Wasserman - Mitch Leigh - Joe Darion LA MANCHA LOVAGJA The Man of La Mancha Rendező:  SÍK FERENC Bemutató: 1990. 04. 06. 

Gyermekkorom meghatározó zenés színházi élménye volt ez az előadás, melyet az egri teátrum idestova huszonöt éve színre vitt. Azoknak a nézőknek a lelkében, akik részeseivé váltak ennek a Gárdonyi Géza Színház társulata által lefestett Cervantes-i világnak, máig él a legendás előadás emléke. Igen, legendás előadás volt az egri La Mancha lovagja

A teátrumot ekkor Gali László vezette, aki az egri színház új társulatát a bemutató előtt egy esztendővel alakította ki. 

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az egri közönségnek hosszú időre nélkülöznie kellett az állandó társulatot. 1967-ben az egri színház befogadó színházzá lett, akkori gárdája egy kísérletnek esett áldozatul. Gazdaságossági szempontok alapján szorgalmazták a vidéki színházak összevonását. Szélnek eresztették az egri műszaki állományt, a díszletek és jelmezek jelentős részét átvitték Miskolcra, ahová néhány színészek szerződést ajánlottak. Éveken keresztül a miskolciak telepítettek előadásokat a Gárdonyi Géza Színház színpadára.  Az egri közönség nem érezte magáénak a teátrumot, a látogatottság rohamosan csökkent. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az 1966-ban hozott rendeletet, amely a vidéki társulatok összevonását célozta meg, a többi vidéki színháznál már nem alkalmazták. 

Nincs színház közönség nélkül, s a színház nem csak művészeket nevel, a közönséget is formálja, alakítja, s egyfajta közösségi térként működik. Egerben erre sokáig nem volt lehetőség. Előadásokat játszottak, de igazi színházi élet nélkül. A színházművészet iránt fogékony város közönsége viszont vissza akarta kapni színházát, ennek köszönhetően megindult az a folyamat, ami egyre nagyobb teret és nyilvánosságot kapva elvezetett az újbóli önállósághoz. A társulat újraalapításáért folytatott küzdelem sok egri polgárnak szívügye volt, az önállóság visszaszerzésig azonban hosszú és nehéz út vezetett.  

Ezért is szerették rajongásig az egriek újra visszakapott színházukat, s ezért is volt olyan nagy, máig ható visszhangja az előadásnak, mely magas művészi színvonalon a hitről, reményről, emberségről szólt. 

Az Egerbe szerződött színészek és az egész színházi gárda érezte a felelősség súlyát. Sík Ferenc Kiváló – és Érdemes művész, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező egy lendületes, fiatal gárdával dolgozhatott együtt, s ez a lelkesítő, friss lüktetés tükröződik magán az előadáson is, melyet szerencsére megőrzött az utókor számára – sajnos a kor fejlettségi szintje szerinti, ma már nem kielégítő minőségben – a technika is. Természetesen még a legjobb felvétel sem képes visszaadni azt az energiát, kapcsolatot, amely a színpad és nézőtér, a közönség és a színészek között megteremtődik egy-egy előadás alatt. 

Az előadás szereplőgárdája: Blaskó Balázs (Don Quijote), Saárossy Kinga, Kéner Gabriella (Aldonza), Kocsis György, Faragó András (Sancho), Solymosi Tibor (az inkvizíció századosa), Fésűs Tamás (fogadós, kormányzó), Epres Attila (Dr. Carrasco, Herceg), Réti Árpád (az atya), Dimanopulu Afrodité (Antonia), Ribár Éva (házvezetőnő), Szatmári György (borbély), Pálfi Zoltán (Pedro, fő öszvérhajcsár), Bicskei Kiss László (Anselmo), Balogh András (José), Horváth Ferenc (Juan), Ittes József (Paco), Mikula Sándor (Tenorio), Kőszáli Ibolya (Juanita), Urbán Andrea (Fermina, szolgáló), Pistyúr Attila (gitáros)

A Búsképű lovag története ismert. A zenés színpadi változatot Miguel de Cervantes Saavedra,  - a Lope de Vega előtti legnevesebb spanyol színházi drámaíró - regénye hívta életre.  

A Don Quijote a világ egyik méltán legolvasottabb regénye, s mint minden nagyszerű mű, örökérvényű értékeket közvetít. Akik olyan erények mentén, s birtokában élnek, mint a Becsület, Igazság, Szeretet, Önfeláldozás, Hűség, mindig kibékíthetetlen ellentétben állnak korukkal. S így sorsuk is nehéz.  Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha szándékoltan a lovagregények paródiájaként jött létre. Byron szavaival élve: „gúnykacajba fullasztja a spanyol lovagságot”. Ám e regény már rég túllépett önmagán, mind eredeti célját, mind önálló életét tekintve. Cervantes regényéből ugyanis Broadway-siker musical lett.

A regényben Don Quijote figurája olyannyira a lovagregények rabjává válik, hogy végül  úgy képzeli, ő maga is lovag. Miután magát nemes lovagként definiálja, ekképp viselkedik és cselekszik. Környezete őt ezért vén bolondnak tartja, s igyekszik ebből az állapotából kizökkenteni. Arról lehet vitatkozni, hogy ezzel jót akarnak-e, vagy egyszerűen félnek.

,,A betegséget ismerjük. Most már csak a gyógymódot kell megtalálnunk.” – mondja a színdarabban a doktor. ,,Csak ne legyen rosszabb, mint a betegség.” – így  a pap. Igyekezetük célt ér, de a kijózanodást követően nem sokkal a nemes úr belebetegszik a veszteségbe, s ahogy a letűnt lovagi kor, ő is eltűnik a világból. A regénybeli hős halála azt sugallja, hogy az általa megtestesített értékrend is szükségszerűen enyészik el. Miközben a színdarabban ennek éppen az ellenkezője történik. 

Rendkívül fontosnak tartom, hogy a színdarabban, miután az inkvizíció figyelmezteti Alonso Quijano-t, hogy hamarosan kezdődik a tárgyalása, a történetet a rabok, a költő utasítására, rögtönözve folytatják tovább. Alonso Quijano halálával a költő, Cervantes a rabokat józanítja ki. S ez épp ellentétes azzal a kijózanítással, amire Alonso Quijano közvetlen környezete törekedett. 

A regényben Sancho Panza, a fegyverhordozó, tökéletes ellentéte gazdájának. A színpadon viszont barátként vigyázza a Búsképű lovag lépteit.

A szebb világra áhítozó kóbor lovag, aki a regényben nevetség, a darabban gúny tárgya lesz, örök szimbólum. Don Quijote, s az ő hűséges Sancho- ja példaértékű alakokká váltak mindazok számra, akik szeretnék a világot egy szellemiségében tisztább ösvényre vezetni. Akik kortársaikat előre szeretnék mozdítani egy emelkedettebb út irányába, magasabb horizont felé. Sziszifuszi munkának tűnhet, de megéri az áldozatot. E gyakran kilátástalannak vélt feladat, szélmalomharc miatt azt mondom, a La Mancha lovagja című musical nem más, mint zenés dráma.

Ha megszívleljük ezt a példát, az utánunk következő generáció minket morálisan is követő nemzedékké válhat, s egy már élhetőbb világban folytathatja ugyanazt a feladatot, amit már elődeink is elődeiktől vettek át. Ebben a folyamatban mi is csak apró elemei vagyunk a nagy gépezetnek, de mindannyiunk igyekezete lényeges.  A világot jobbá tenni alapvető emberi kötelességünk. Az élet értelme csakis a fejlődés, a - nem pusztán csak anyagi ételemben vett - gyarapodás. „Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én az égnek rendelése szerint a végre születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban – amint mondani szokták – újólag feltámasszam az aranykort.” -  ekképpen határozza meg magát a regénybeli lovag. 

Alonso Quijano csak Don Quijote-ként képes elviselni azt a miliőt, melybe született, s csak a kóbor lovag álarcát magára öltve tudja megmutatni, hogy másképp is lehetne élni. Meglátásom szerint a színdarab a regénnyel szemben nem egyfajta álomvilágba való menekülésről szól. A La Mancha lovagja története számomra a megrendíthetetlen hit története. Ezt a hitet remekül példázza a színdarab fő zeneszáma, az Álomdal. Mi nézők a függöny legördülte után továbbálmodjuk „az álmot, mit nem láttak még”. De a változásért meg kell küzdeni, álmodni nem elég. 

A regényben megismert lovag halálával menthetetlenül a múltba süllyednek az értelmüket vesztett, hősi, lovagkori eszmék. A színdarabban csak a színész által játszott figura veszti életét, az általa képviselt eszmék új életet nyernek a jelenlévők szívében.  Az inkvizícióra váró Cervantes játssza s játszatja el a Búsképű lovag történetét. Don Quijote a mindenkori sötétségben konok elszántsággal száll harcba a felszínes világgal, hogy a  reménytelen erkölcsi tisztaságot képviselve elhozza a fényt a  hitvány világba.

 A színpadi mű egy lényeges dramaturgiai elemét tekintve ”story within a story”, történet a történetben, mely emlékeztet kissé Andrew Lloyd Webber musical-jére, a Jézus Krisztus Szupersztárra. S, ha már itt tartunk, akkor Aldonza figurájának Maria Magdalena felel meg, a ,,What Do You Want of Me” c. számnak a ,,I don't know how to love him”. De míg a Jézus Krisztus Szupersztár társulata nem lép ki a belső játékból, a La Mancha lovagja rabjai megteszik ezt. Bonyolultabb ez a mű annál, mint amilyennek első pillanatban látszik. A darabban Cervantes, a költő, ténylegesen (és átvitt értelemben is), Alonso Quijano, nemes úrként jelenik meg. A költő gondolatai a nemes úr gondolataira rímelnek. A darabbeli rab, aki a doktor szerepét kapja, Sanson Carrasco-ként Alonso Quijano -t akarja ,,észhez téríteni”, valójában azonban a darabbeli Cervantes nézeteit támadja. 

A történet musical változatában a szerzők az írót, Cervantest is megelevenítik. 

10838144_1601133276787114_3348490031281289604_o.jpg

Blaskó Balázs, Saárossy Kinga

A darabbeli költő, egyszersmind színész, foglalkozása, s hite miatt (s mert nézeteit hirdeti is) szolgájával együtt börtönbe kerül. Haramiák, gyilkosok, kurtizánok, banditák, faragatlan, durva népség között várja, hogy a spanyol inkvizíció eljöjjön érte és döntsön további sorsáról. Ám mielőtt ez megtörténne, még meg kell győznie a saját igazáról ezeket az embereket. Ha nem teszi, az értékes írás, ami nem más, mint maga a Don Quijote színdarab, már a börtönben megsemmisül, a tűz martalékává válik.  Érdekes párhuzam, hogy Alonso Quijano-val ugyanez történik, ha az inkvizíció bűnösnek találja. Az inkvizíciós tárgyalás kimenetelére egyébként nem kapunk kész feleletet, a választ úgyszólván meglebegtetik. A színdarab végső lecsengését minden egyes néző eldöntheti saját maga. Én úgy gondolom, Alonso Quijano halála szükségszerű. Quijano a La Mancha lovagja c. darab által él tovább, amit emlékül hagy a börtönteremben. A raboknál, akiknek lelkében a színház, a játék hatására identitásváltás ment végbe - s a valóságban ugyanez történik a közönséggel is.

Alonso Quijano, vidéki földbirtokos, a darabbéli Cervantes így indítja védőbeszédét:  „Az ellenem felhozott vádak igazak! Valóban idealista vagyok, sőt, talán fanatikusan hívő is. Vallom, hogy az élet nehéz óráit könnyebb elviselni, annak, aki meg tudja látni az öröm pillanatait… és nevetni is tud rajtuk. És, ha nincs ellenvetésük, ezt be is bizonyítom… egy játék keretében.” Hogy határozatukban segítse őket, a börtön falai között színdarabot rendez, szerepeket oszt. A színdarab pedig nem más, mint Don Quijote tragédiájának és felemelkedésének története a Nagy mágussal szemben. 

,,Én olyasvalakit személyesítek meg, aki... képzeletemben él... Neve Alonso Quijano... vidéki földbirtokos, már nem fiatal. Csontos és beesett arcú... de szemében különös látomások lángolnak.” 

,,Visszavonultan él, így sok ideje jut az olvasásra. Rengeteget olvas. Gyakran még a hajnal is rávirrad és igen elbúsítja mindaz, amit olvas. Hogyan bánik az ember az emberrel!? Sokat töpreng ezen, ettől kissé megszikkad az agyveleje”

„Tervet sző, a legfurcsább tervet. Igazságot akar tenni, kóbor lovag módjára járva a világot. S már nem a derék, józan falusi nemes, Alonso Quijano, hanem a rettenthetetlen lovag: Don Quijote de La Mancha!” 

,,Ez az ember be akarja bizonyítani a feketéről, hogy fehér.” ,,Nem tagadom, ez különben is csak látásmód kérdése.” 

Lassan elmosódik a határ valóság és álom között. Ahogy a néző idomul a játékhoz, a külvilággal lévő „anyagelvű” kapcsolat háttérbe szorul, és sokkalta jelentősebb hangsúlyt kap a szellemiség. A cél, hogy a néző elmélkedővé, idealistává váljon. Hogy, miután hazatér jól megszokott környezetébe, eltöprengjen a látottakon. 

Ritkaságszámba megy, hogy egy musical ennyire tartalmas üzenetet hordozzon. S mert az ember nem változik, a La Mancha lovagja, s a hozzá hasonló művek még sokáig időszerűek lesznek.

Sík Ferenc rendezése egyaránt azonosul a színdarab valóságos -, s a Búsképű lovag képzelet szülte világával. A rendező érezhetően szívügyének érzi, hogy ráébresszen bennünket: az a világ, ami felé tartunk, mennyire sivár lesz, ha nem csempészünk át legalább egy kis szikrát abból, ami felé Cervantes, s a Dale Wasserman - Mitch Leigh - Joe Darion szerzőhármas vezet minket. A rendezés ugyanazt a mély tartalmat közvetíti, mint a színdarab maga. 

A Csányi Sándor Jászai-díjas, kiváló-és érdemes művész tervezte díszlet realista, valóban egy börtön képe tárul elénk. A szín mentes minden felesleges illusztrációtól. A közeg minden elemében az emberre, a színészre, a tartalomra helyezi a hangsúlyt. 

A szintén Kossuth-díjas Schäfer Judit jelmezei korhűek. A statisztéria nem olvad bele a díszletbe, de nem vonja el a figyelmet a főbb szereplőkről sem. A nyelvezet teljes mértékben letisztult, s nyoma sincs a napjainkban dívó eltorzított, nyakatekert, a mű eredeti szándékával már-már ellentétes felfogásnak. Itt a lovagot nem szánjuk életfelfogása, nézetei miatt. Épp ellenkezőleg. Lehetőséget kapunk, hogy mélyen magunkba nézzünk. 

A rabok főként a színpad mélyéről, a színpad hátsó részéből, ha úgy tetszik, a föld alól  érkeznek a színpadra. A rendezés érzékelteti, hogy mennyire lecsúszott, sekélyes népség tengeti itt egyszerű, lelkileg is szegény életét. A kezdőzene itt már szól. Miközben ráhangolódunk az előadásra, bepillantást nyerünk a rabok életébe is. Látunk borotválást, verekedést, paráználkodást… Az első zeneszám koreográfiájánál érzek némi párhuzamot az 1972-es, Arthur Hiller rendezte filmmel, amikor is egy-egy rab öltözik be szamárnak, illetve lónak. Ugyanakkor ezt máshogy nem is igen lehet megoldani. 

A színpadon tűz ég, a szereplők fáklyákat tartanak kezükben. Hangulatos látványkép, de ma már nem engedélyeznék zárttéri színpadon a nyílt láng használatát. Csak a legszükségesebb kellékeket és díszletelemeket használják a szereplők, s ezek mind fellelhetők a börtön tárgyai között.  A rabok kötelei például az öszvérhajcsárok korbácsaivá válnak, a börtön rácsai gyóntatóráccsá, - mint, ahogy a borbély-tányér Don Quijote aranysipkájává. Egyedül azoknak a tükröknek nincs funkciója a börtönben, amelyeket a történet során a lovag elé tartanak, hogy az szembenézzen önmagával és az ő valóságukkal

A színészi játék sokaknál magával ragadó, meg kell jegyeznem ugyanakkor, sajnálatos, hogy némelyeket nem figyelmeztettek a hangsúlyozás fontosságára. A példa kedvéért a ,,Nyugalom, csak a halál ellen nincs orvosság.” mondatra adott feleletben ,,pedig most épp arra lenne szükség.” nem a szükség szó kiemelendő. A ,,nagybátyád köznevetség tárgyát képezi” mondatban pedig a köznevetség aláhúzandó, nem a tárgy. 

Bár a dialógusoknak is nagy szerepe van, a műfaj sajátossága szerint természetesen a zene játssza a főszerepet. A szöveges részek tulajdonképpen a következő dalt készítik elő, mely továbbgördíti az események fonalát. Egerben a darab úgynevezett fél- playback –es megoldással került színre, azaz a zenei alapra a szereplők „élőben” énekeltek rá. A zenéhez szorosan kötődik a mozgás. A koreográfus, Major István munkája kiemelkedő. A pontosan kivitelezett koreográfia igen fontos részét képezte az előadásnak: például a verekedések, vagy az erőszakolás jelenete, mikor az öszvérhajcsárok megbecstelenítik Aldonzát. A mozgás sokszor szinte élő díszletelemként funkcionál, ahogy a statiszták megjelenítik, illusztrálják a környezetet, például a szélmalom forgását. 

Fény és sötétség kontrasztját is kihasználja a rendezés, például amikor a történet valós síkjában az inkvizíció érkezik, illetve mikor az eljátszott történetben olyan jelenethez érünk, ami ezt indokolja: a sötétség húzza alá a sötét momentumokat, a rosszat.   

Nem emlékszem rá, talán nem is láttam a másodszereposztás játékát, a videofelvétel is csak Blaskó Balázs - Saárossy Kinga – Kocsis György szereplésével található a színház archívumában. Saárossy Kinga erőteljes Aldonza, Blaskó Balázs Don Quijote - ja, Kocsis György Sancho-ja rendkívül szerethető. Örvendetes, hogy a három központi szereplőn kívül több közreműködő is jól énekel, lévén, hogy musicalt adnak elő, ez nem elhanyagolható.   

10924134_1601133273453781_5017214507541594299_o.jpg

Kocsis György, Blaskó Balázs, Saárossy Kinga

Az egri társulat 1990-es La Mancha lovagja előadása sokak számára, visszatekintve, ma is azt üzeni:  Az ember remény, álmok, cél, s az ezekre való törekvés nélkül nem élhet. Az élet olyan amilyenné tesszük. Az életet olyan, amilyennek mi látjuk.  Az életet nem olyannak kell megélni amilyen, hanem amilyen lehetne…

Blaskó Zsófia

Szólj hozzá!
2015. december 22. 10:29 - Blaskó Zsófia

Az új évad első bemutatója a Gárdonyi Géza Színházban

Magyar Teátrum 2015. október

Az új évad első bemutatójaként Andrew Lloyd Webber nagysikerű musicaljét, a József és a színes szélesvásznú álomkabát c. musicalt viszi színre a Gárdonyi Géza Színház.

Életét kisgyermekkorától átszövi a zene. Zenei általános iskolában, művészeti szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diákoskodott. Az ezt követő időszakban tanított zeneiskolában, játszott szimfonikus zenekarban, vezetett amatőrszínpadot, rendezett, sőt színészként is dolgozott. A Színházművészeti Főiskola színházrendező szakával párhuzamosan pedig zeneelméletet, partitúra olvasást és zongorát tanult a Zeneakadémián. Goethe-ösztöndíjjal több hónapot töltött Berlinben a Deutsche Oper-ben, Götz Friedrich mellett… nem sok ez egyszerre egy embernek?

Az idő tájt már a Madách Színház tagja voltam, és tanítottam a Színművészeti Főiskolán. Koránt sem volt sok. Amikor az ember pályakezdő, óriási lendülettel beleveti magát a munkába.

Mivel zenéről volt szó, ha már a berlini éveknél tartunk, ott rengeteg mindent lehetett tanulni. Berlin zenei fővárosnak számított akkor is, és ma is annak számít - s nem csak az opera tekintetében. Friedrich mellett asszisztenskedtem, de többen is voltunk ott ezzel az ösztöndíjjal. Esténként színházba jártam, nem csak operát néztem, prózát is… nagyos sok mindent el lehetett lesni a majdnem három hónap alatt.

A lendületet és a színház iránti alázatot, ahogy önmagától, elvárja a környezetétől is. Mint ember, s mint rendező…

Azt gondolom, a színházcsináláshoz nem csak tehetség kell mindenki részéről, s nem csak alázat, de egyfajta energiaáramlás is. Ezt az energiát pedig mindig újra kell termelnie önmagában annak, aki színházzal foglalkozik. Minden próbához, minden előadáshoz, egyáltalán a színpadi léthez kell egy plusz energia. Egy plusz energiaforrás. Ha ezeket az energiákat az ember nem mozgósítja magában, amit tesz, az fáradt lesz, erőtlen. Nem jön le a színpadról. Érdektelenné válik. Hiába lesz meg esetleg szakmailag, nem jön át, nem válik átütővé. A zenés műfajokban, különösen a musicalben, az energiának még inkább sugároznia kell a színpadról a nézők felé, s talán ezt a legnehezebb elérni. Angliában, vagy Amerikában, a musicalek őshazájában a szakmát eleve úgy oktatják, hogy ehhez a létezéshez szükséges egy plusz energia. Mindig felfokozott lelkiállapotban kell tartania magát az embernek.

Ez az első rendezése Egerben. Most ismerkedett meg a társulattal, vagy voltak már korábban is benyomási az itt folyó munkáról?

Egerből sok mindenkit ismertem régebbről is. Miskolcon dolgoztunk együtt Safranek Károllyal például, aki ennek a színháznak is tagja volt, sajnos már nem él. Ő is hívott, hogy nézzek meg előadásokat. Aztán, ahogy az élet hozta, folyamatosan ellátogattam ide, ismerkedtem a színház munkájával. Mikor jött a felkérés, hogy itt dolgozzak, megnéztem a Kölyök c. musicalt, hogy valamennyire tájékozódjam arról, ez a társulat hogyan csinál zenés darabokat, miként létezik a színpadon. Időközben természetesen néztem prózát is. Valamennyire képben voltam, ahogy ezt mondani szokás.

Az, mikor az ember olyan helyen kezd el rendezni, ahol addig még nem dolgozott, mindig egy kicsit „lutri”. Rá vagy utalva az első benyomásaidra, s igazából csak a munkafolyamat során ismeri meg az ember a másikat.

Önnek mit mond József története?

József története igazi biblia történet. Nagy történet, nem véletlen, hogy Thomas Mann is feldolgozta. S mint minden nagy történet, a József is többrétegű. Nem csak a mesére érdemes figyelni, de arra is, hogy mi van a sztori mögött, s hogy ez mit jelent a számunkra.

Ebben a történetben megéljük a világ gonoszságát, a világ furcsaságát. József egyéniség, aki kiválik a többiek közül. Más, mint a többi, másfajta gondolkodást, különös tehetséget hordoz magában. Minden különös tehetséget hordozó ember sorsa nehéz, mert a többiek kiközösítik, kilökik maguk közül.

József története nem egy karriertörténet, hanem a különleges tehetség tömegből való kiválásának, majd azonosulásának története. Hiszen amikor József megbocsát testvéreinek, környezetét öleli magához. Ez nem csupán a megbocsájtás gesztusa. A különleges egyéniségnek kötelessége, hogy fölemelje az embereket, s ezzel jobbá tegye a világot.

A színes álomkabát csak egy eszköz, csak egy jelenség. Az, amit ő lát, és amit mindenkinek látni kell. Láthatunk valamit szürkének, és láthatunk egészen káprázatosnak és érdekesnek. Ez a lényeg, és ez az álomfejtés lényege is. Aki azt gondolja, hogy az álom csak egy álom és semmi más, az téved. Az álom sokkal több, az álom egy ember belső világának a legteljesebb megnyilvánulása.

Meg kell teremteni azt a világot, amiben ő, az ember, létezni fog.

A József számos színház színpadán bemutatásra került már, mindenütt hatalmas sikert aratott. Mik a készülő egri előadás sajátosságai? (Eltér valamiben a megszokott színreviteltől?)

Sok ága-boga van a musical műfajának. A József, Webbernek egy korai darabja, sőt talán az első. Magában hordozza azoknak a nagy daraboknak a csíráit – ilyen például az Evita, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár - melyek a későbbiekben megalapozzák az ő világhírét. A József olyan, akár egy korai Mozart opera. Megvan benne minden, csak még egy kicsit kezdetlegesebb formában. A zsenialitással együtt ott vannak azok a vadhajtások, azok a zenei vonatkozások, melyek később már nem jelentek meg.

Nehéz dió abban a tekintetben, hogy akárcsak az Evitában, itt is narrációs dramaturgiával él a szerző. Narrációval mondja el, festi le, mit látunk majd. ,,Mi lesz, hogy lesz”…. ennek a „mi lesz, hogy lesznek” folyamatos mozgatása, megteremtése a rendező feladata. Kicsit hálatlan, mert azt kell megrendezni, amiről éppen beszélnek. Ám nem pontosan azt, valami mást is - és ez már rendezői látomás kérdése.

Ez nem egy drámai, hanem epikus anyag, akár Brecht-i értelmében is az. Elidegenített, elemelt. Van egy fal a történet és a néző között. Ez a „fal” a két narrátor, és a történet mesélésnek mechanizmusa. Azt kellett megoldani, hogy ez az elidegenedés és ez a távolságtartás ne legyen akadálya a műélvezetnek.

A József is egy olyan darab, ami több korosztályhoz szól. Jó választás ilyen szempontból. Egy nyolc-tíz éves gyerek már nagyon el tud merülni ebben a világban, s innentől kezdve szinte korhatár nélkül élvezhető és átélhető. Nagyon szeretem az úgynevezett családi darabokat, ami nem csak egy nemzedéké, ami mindenkit megérint. Ez a darab közelebb viszi az emberekhez a Biblia világát, s a néző rácsodálkozhat arra, hogy ez is egy emberi történet.

Blaskó Zsófia
fotó: Gál Gábor

Szólj hozzá!
2015. december 22. 10:24 - Blaskó Zsófia

Az álmok valóra válnak

József és a színes szélesvásznú álomkabát 20 év után újra az egri színpadon.

Az álmok valóra válnak

– József és a színes szélesvásznú álomkabát 20 év után újra az egri színpadon.

Az 1995-ös nagy sikerű előadások során a Gárdonyi Géza Színház közönsége szívébe zárta a darabot, s évek óta kívánságként merül fel újbóli bemutatása, így nagy figyelem kíséri már a próbafolyamatot is.

Török Tamással beszélgettünk, aki az egri színházban a musical címszerepét próbálja, miközben helyt áll Győrben és Tatabányán egyaránt. Azt mondja, most fiatal, most kell, hogy bírja lendülettel, s kap annyi bíztatást, hogy ne fáradjon el. Októberben a színházi szünnapokat -  a hétfőket – leszámítva, minden nap színpadon van.

12036737_1086838814673838_4676053981005896521_n.jpg

Hogy kerültél kapcsolatba a színház világával?

Talán meglepő, de körülbelül 18 éves koromig nem jártam színházba. Egyszerűen nem volt része a családunk életének a színház. Persze, kisgyerekkoromban elvittek gyerekdarabokra, később pedig az iskolai színházlátogatások során láttam különféle előadásokat. Hihetetlenül meghatározó az is, hogy milyenek az irodalomtanáraid. Hozzám ők nem álltak közel, az irodalmat viszont szerettem. Élveztem a szóváltást, ami egy-egy verselemzésnél kialakult. De a színházi környezet egyszer sem ragadott magával annyira, hogy a nézőtér sötétjében elhatározzam volna, hogy én bizony színész leszek.

Hogyan született meg végül a gondolat?

A gyerekeket nevelni kell a színház szeretetére. Én gyakorlatilag felnőtt fejjel kezdtem színházba járni, akkor fogott meg a varázsa. Meglehet, későn érő típus vagyok, de aztán nagyon tudok küzdeni azért, amit el akarok elérni.

Honnan jött a zene szeretete?

A nővérem gyakran járt egy olyan helyre, ahol lehetett karaoke-zni s egy idő után elvitt magával engem is. Ezt megelőzően nemigen énekeltem nyilvánosan, itt hívták fel a figyelmemet arra, hogy egész jó adottságokkal rendelkezem, érdemes lenne megfontolni, hogy komolyabban foglalkozzak a hangommal.

Így kerültem akkoriban Bornemissza Mária jazz-énekesnő keze alá, ahol lassan világossá vált, hogy amit igazán szeretek, az a musical.

Egy idő után már tudatosan készültél erre a pályára?

Pécsre jártam egy műszaki szakközépiskolába, ahol informatikát tanultam. Azt már az első év után tudtam, hogy nem ezzel akarok foglalkozni. Biztosan nem tudnék munka szintjén órákat ülni a számítógép előtt… a játék, az megint más. (nevet)

Tudtam, hogy mit nem akarok. Viszont fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, mi legyen a következő lépés. Amikor leérettségizem, s már volt énekesi tapasztalatom, akkor sem tudtam pontosan. Egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy az éneklést hobbiszintnél magasabb fokon űzhetem. Sőt, szerintem én vagyok az országban az egyetlen, aki ilyen beállítottsággal soha nem felvételizett a Színművészeti Egyetemre… most már nem is biztos, hogy jobban járnék.

Végül a Madách Színház stúdiójában kötöttél ki…

Elérkezett a pályaválasztás ideje. Pécsett sétáltam éppen, amikor egy hatalmas plakátra lettem figyelmes, miszerint a Madách Musical Tánciskola zenés-színész képzést indít. Jól hangzott, de nekem akkor, tizennyolc évesen sejtelmem sem volt, hogyan működik a színház. Tudtam persze, hogy vannak zenés műfajok, s hogy létezik a musical. de furcsálltam, hogy szét lehet választani egymástól a zenés és a prózai színészt, színészképzést. Most is azt gondolom, hogy vannak persze bizonyos színházak egy adott profilra szakosodva, de az igazán jó énekes- színész inkább színész, magasan képzett zenei tudással.

Ha akkor nem esik utamba az a plakát, talán egy számítógép előtt ülnék most is.

Nincsenek véletlenek…

Addig-addig fontolgattam, hogy jelentkezzek-e, míg a jelentkezési határidő lejárt… Gondoltam, na ennek egyelőre fuccs. De aztán kiderült, hogy meghosszabbították a jelentkezési időszakot, s akkor döntöttem: Felkészülök!. Nem volt egyszerű…

Mire gondolsz?

Szorított az idő, és nekem nem volt igazán megfelelő prózai repertoárom, a felvételire pedig vinni kellett tíz verset, s tíz monológot a dalok mellé. Nagy harc volt rálelni azokra a szövegekre, melyek korban is megfelelőek és a lelkialkatomhoz is illeszkednek.

A felvételi kétnapos volt. Az első nap alkalmával a tánctudásunkra voltak kíváncsiak. Örültem, hiszen volt táncos múltam, nyolc évig versenytáncoltam sikeresen. Mikor Sárközi Gyula – balettmester, az iskola igazgatója, odalépett hozzám és így szólt ,,látom, hogy társas táncolt”… felcsillant a szemem, mire ő azzal fejezte be a mondatot, hogy ez nem feltétlenül pozitív. Nem is dicséretnek szánta.

Miért…?

Azoknál, akik ezzel a tánccal foglalkoznak, kialakul egyfajta feszes tartás. A színházi táncnál viszont sokfél stílusban jártasnak kell lenni. Ez a merevség az én tartásomra is jellemző volt, talán úgy gondolta, ez a fiú nehezen mozdítható.

Nem lett igaza…

Úgy érzem, aztán meg volt elégedve velem. Nagyon boldog voltam, és most is hálás vagyok a sorsnak, hogy a képzés végén nem kellett a „papíromat” lengetve arra várni, hogy „legyen velem valami”. Mikor a képesítést megszereztem, tudtam, hogy egy munkám már biztosan lesz, és reméltem, hogy az egyik feladat majd hozza a következőt. A Sakk azóta kifutott, a Jézus Krisztus Szupersztárt c. musicalből van még havi egy-két előadás, Tatabányán múlt héten került színpadra a Godspell, amelynek nyáron volt már egy elő-bemutatója.

Hogyan fogadod a kritikát? Szívesen veszed az idősebb, tapasztaltabb kollégák tanácsát?

Én magammal is eléggé kemény vagyok. Fontos, hogy legyen egészséges önkritikám. Odamenni kérdésekkel nem szoktam az idősebb kollegákhoz, van egy fajta szégyenlősség bennem, különben sem feltételezem, hogy az adott kolléga engem figyel, engem néz. Viszont, ha a tapasztaltabb színészek közül valaki elmondja a meglátásait, egészen biztosan elraktározom magamban a hallottakat. Mindig van hová fejlődni.

A táncban, teszem azt?

Az olyan koreográfiával, ahol főleg a lábammal kell dolgozni, nincs gondom. A moderntánchoz nehezebben igazodik a testem… ez a kemény dió… a Józsefben majd kiderül, mennyire az. (mosolyog)

Kicsit esetlenek érzem magam, mikor egy-két alkalommal azokat a mozdulatokat kell megtennem nekem is, mint körülöttem a profi táncosoknak. Mozog kezük-lábuk, pontosan a megfelelő irányba, ellentétben az enyémmel. A legtöbbször viszont emelnek, dobálnak, visznek, hoznak, a tánctudásomat nem ebben az előadásomat csillogtatom meg. (mosolyog)

Arra ott lesz a Charlie nénje Jack-je…

Vagy Charlie-ja … Remélem… (mosolyog)

Egyébként nagyon szép mindaz, amit Topi (Topolánszky Tamás, koreográfus) csinált. Nagy Viktor (az előadás rendezője) is pontosan tudja, mit szeretne látni a színpadon.

Hogy érzed magad a társulatban?

Jól… alapvetően kissé zárkózott figura vagyok, de most valahogy én is jobban nyitottam az emberek felé, mint eddig. Muszáj volt, hiszen az ismeretlenség homályából egyszer csak idekerült egy srác, mindjárt főszerepre. A kollégák nyilván kíváncsiak arra, ki lehet ez a fiú, aki jött „valahonnan”. Most, hogy nyitottabb vagyok az emberekkel, természetesen többet is kapok vissza. Igen, úgy érzem, jó kapcsolatban vagyok a társulattal.

Mesélsz a próbafolyamatról?

Bárhol is dolgoztam eddig, kivétel nélkül minden próbán ott kellett lennem. Egész nap bent voltam a színházban. Most, hogy főszereplő vagyok, körülöttem forognak az események, viszont nagyon sokszor nincs rám szükség ténylegesen a próbákon.

Eszerint volt időd kicsit feltérképezni a várost.

A színház környékét ismerem, de a várba például még nem jutottam el, mióta most itt vagyok.

Van szerepálmod?

Noha karakter tekintetében Bagó áll hozzám közelebb és a dalai is szebbek (mosolyog), jó lenne megkapni János Vitéz szerepét. Aztán Jean Valjean, a Fantom… néhány éve nagyon távolinak éreztem ezeket magamtól. Most már próbálom őket úgymond bevonzani, hogy a megfelelő időben elérjenek hozzám. A József nem szerepelt a szerepálmaim sorában, de nagyon örülök, hogy megtalált. Tökéletes mérföldkő az álmok elérésének útján.

Mostanában azt veszem észre, hogy olyan szálak kapcsolódnak össze az életemben, melyekről azt hittem, hogy véget értek. Az egyik dolog mégis hozza magával a másikat és a szálak egyszer csak összefutnak. Egykori példaképeim mostanra kollégaimmá váltak, sőt barátokká lettek.

Mit üzen számodra József története?

Az emberek képesek a változásra, s nincs olyan tett, amit ne lehetne megbocsátani. József szemszögéből szemlélve azt tudom mondani, hogy a legfontosabb az életben a hit. Lehet sok mindenben és sok mindenkiben hinni, a lényeg az, hogy akinek a hite erős, az, ha kitart, végül eléri az álmait.

Bemutató: 2015. október 9.

Blaskó Zsófia
fotó. Gál Gábor

Szólj hozzá!
Gondolatok a színházról