"A kölyök" Egerbe érkezett

Nagy Tibor - Bradányi Iván - Pozsgai Zsolt musicalje - melyben a szerzőhármas a nagy komikus, Charlie Chaplin első egész estés játékfilmjének alaptörténetét álmodta színpadra - 2015. április 10-én került bemutatásra a Gárdonyi Géza Színházban.

Chaplin filmjét elsőszülött gyermekének igen korai elvesztése ihlette. A musical cselekménye, melyben megelevenednek a klasszikus némafilm karakterei, ebből a szomorú valóságelemből bontakozik ki. Ám a néző a megható jelenetek mellett a kedves, szívet melengető, szerethető figurák jóvoltából sok mulatságos pillanatot is átélhet.

Az alábbiakban a rendező, Halasi Imre, a Chaplint alakító Rácz János, valamint  a címszerepet váltott szereposztásban játszó Gulyás Buda és László Bence vall a darabhoz, s a színházhoz való viszonyáról.

A rendező, Halasi Imre válaszol.

Úgy tűnik, közel állnak hozzád a zenés darabok. Az egri közönség eddig legalábbis erről az oldaladról ismer.

Halasi Imre: Ez valóban így van. Egész eddigi pályám során igen jelentős helyet foglaltak el a zenés játékok, s az operák nem kevésbé. Bennem régi vonzalom él a zenés színház iránt. Azt gondolom, igen bonyolult rendszer az, amit egy zenés színházi produkció igényel. Különös tekintettel a musicalekre, a rockoperára - melyek azért izgalmasak és érdekesek, mert rajtuk keresztül az ifjúsághoz sokkal könnyebben lehet szólni. A zenén keresztül plasztikusabban el lehet jutni a fiatalokhoz. 

Egy zenés színházi előadást létrehozni nagyon összetett feladathalmaz, amivel szívesen foglalkozom. Persze ez nem jelentett és nem jelent kizárólagosságot, hiszen a drámairodalom is sok örömteli kihívást kínál.

Miskolcon is színre vitted ezt a musicalt. Miben más esetleg a mostani rendezésed?

Halasi Imre: A kölyökben a főszereplőn van a legnagyobb teher. Nevezetesen a Chaplint játszó színészen, hiszen a mű Chaplin életének egy kiragadott epizódját dolgozza fel. Meghatározó, hogy kire osztják ezt a szerepet. A miskolci Chaplin egy egészen különleges, extrém figura volt. Számomra rendkívül érdekes most a Rácz János által megformált és az ott látott karakter közti különbség. Rácz Jánosban egy izgalmas, sokoldalú színészt ismertem meg. Játszott már eddigi rendezéseimben, de ez a mostani jóval komolyabb, összetettebb munka. Jó hozzáállású színész- egyéniséget ismertem meg benne, aminek felettébb örülök, hiszen ez rányomja a bélyegét magára az előadásra is. Úgy vélem, a különbség ebben a tekintetben igen komoly és jelentős lesz… a miskolci más, egy sokkal groteszkebb figura. János mélyebben, belülről fogalmazó színész. Nagy élmény volt ez a próbafolyamat, és a felfedezés, hogy így is meg lehet közelíteni ezt a szerepet.

Hogyan választottad ki a gyerekszereplőket?

Halasi Imre: Nagy segítségemre volt az asszisztensem, Lázár Rita, akivel már több alkalommal dolgoztam együtt. (Többek közt első egri rendezésemkor egy szintén gyerekeket is foglalkoztató produkcióban, a  "A muzsika hangja" c musical-ben.)

Nemrégiben mutatta be a színház a "Légy jó mindhalálig" c. musicalt. Itt voltam a bemutatón, láttám néhány gyereket a színpadon, így közülük és még néhány, Rita segítségével összehívott fiúcska közül került ki Gulyás Buda és László Bence. Nagyon ügyesen, szorgalmasan és meglepően fegyelmezetten dolgoznak a gyerekek.

Hogyan esett a választás erre a darabra?

Halasi Imre: Azóta szeretem ezt a történetet, mióta megismertem. Azok közé a musicalek közé tartozik, melyek hiteles történet mutatnak be, a színpad költői, poetikus eszközeivel. Maga a meseszövés is romantikus, lírai, és nagyon-nagyon jól játszható, érdekes anyag. Amikor a színház igazgatójával, Blaskó Balázzsal tárgyaltunk arról, hogy esetleg a következő években is dolgoznék a társulatnál és a társulattal, néhány darabot én magam is ajánlottam. Többek között "A kölyök" maradt fenn a rostán… aztán a társulat adottságait szem előtt tartva közösen döntöttünk. Megismerve Rácz Jánost, azonnal arra gondoltam, hogy ez neki remek feladat lenne, ahogy a társulat egésze nagyon jól passzol ehhez a produkcióhoz.

Dunai Bettina, Misurák Tünde, Radvánszki Szabolcs, Nagy Barbara, Kelemen Dorottya, Emődi Attila, Saárossy Kinga, Tóth Karolina

Kedveled Charlie Chaplint és a némafilmeket?

Halasi Imre: Érdekes ez… van a némafilmek világa és van Chaplin, aki zseniális. Nem vagyok különösképpen rajongója a némafilmeknek, ugyanakkor rajongok a Chaplini némafilmekért, ahogy magát Chaplint is szeretem. Az ő alkotásai túlmutatnak az egyszerű némafilmeken, valami egészen különös dolog sugárzik át az ő munkáin. Chaplin rendkívül mélyen gondolkodó alkotó, erős képességekkel rendelkező művész volt. Az ő alkotásai kitűnnek a némafilmek közül, hiszen – úgy gondolom - jelentősebb tartalmat hordoznak, erősebb mondanivalóval bírnak. Chaplin egy egészen különös és különleges zseni, akit sokszor elintézünk annyival, hogy,,a nagy nevettető”, de egészen hátborzongató az az alkotói mélység, amivel ő egy-egy témához hozzányúlt… legyen az akár A kölyök című filmje, vagy a legnevesebb és számomra a legdöbbenetesebb A diktátor. Világraszóló zseni volt ez az ember, érdemes vele foglalkozni - akár egy színdarab erejéig is.

Kinek, kiknek ajánlanád elsősorban az előadást?

Halasi Imre: A kölyök kifejezetten az úgynevezett "családi színház" kategóriájába tarozik, mert ezt nyugodtan megnézheti a kis általános iskolás korosztálytól kezdve a legidősebb, nyugdíjas generáció is… az utóbbiaknak nyilván több nosztalgiával teli emléket idéz fel ez a világ. Erre mi igyekeztünk is nagy hangsúlyt fektetni az előadásban és megjeleníteni bizonyos némafilmes elemeket. A szó legklasszikusabb értelmében vett családi színház lehetőségét hordozza magában az egri előadás. Az egész család kellemesen érezheti magát egy ilyen este után. Sok mulatságos pillanatot átélve, s elgondolkozva a látottakon.

A főszereplő, aki a történet szálait összefogja: Rácz János

Milyen érzés számodra Charlie Chaplin bőrébe bújni?

Rácz János: Mindenképp megtisztelő, színészként pedig nagy kihívás, hiszen egy ikonikus alakról van szó. Nehéz feladat, mert a néző eleve elvár egy bizonyos látványt, hangulatot, amit Chaplin idestova 125 éve életre hívott.

Mennyire áll hozzád közel a némafilmek világa?

Rácz János: Ezeken nőttem fel. Az én gyerekkoromban a hétfői napokat leszámítva, még javában mentek ezek a némafilmes sorozatok a televízióban. A kölyköt is ismertem, mint filmet. Mint darabhoz, nem volt hozzá eddig szerencsém, de a zenei anyaggal találkoztam még abban az évben, amikor szalagos kazettán megjelent. Akkoriban a Rock Színház stúdióját követően már a Nemzeti stúdióját végeztem. A mai napig megvan ez a legelső felvétel Mikó Pistával, Krisz Rudival, Keresztes Ildikóval… Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy nekem ezt a szerepet egyszer el kell játszanom. (mosolyog) A dalokat már kívülről fújtam, a dramaturgiáját, szövegkönyvét nem ismertem, előadást sem láttam, de tudtam, hogy a történet a Chaplin filmen alapszik. Amikor kiderült, hogy én játszom Chaplint, már nem is akartam megnézni előadást, hogy semmiképpen ne legyen rám hatással.

Mesélnél egy kicsit a próbafolyamatról?

Rácz János: Nagyon szeretek Halasi Imrével dolgozni. Rugalmas, igazi partnere a színésznek. Ha van egy ötletünk, szívesen meghallgatja… kipróbáljuk, ha nem működik, keresünk más megoldást. Abszolút kompromisszumkész. … Inkább az volt nehézség, hogy némiképp űzött vadként érezhette magát a társaság, hiszen terhelve voltunk nagyon sok előadással, tájolással (A Gárdonyi Géza Színház április 1-én a Nemzeti Színházban vendégszerepelt. A budapesti közönség Az öreg hölgy látogatása és a Jászai Mari- A megkoszorúzott c. előadást láthatta. a szerk.), a főpróbahét pedig egybeesett a Húsvéttal. A szokottnál jóval kevesebb próbával kellett összeraknunk ezt a darabot, de maga a próbafolyamat általában véve nagyon jó hangulatban telt. Nem is lehet egy ilyen stílusú produkciót másképpen színpadra vinni.

Gulyás Buda és László Bence a legközelebbi partnered a színpadon…

Rácz János: A gyerekeket a Légy jó mindhalálig - előadásunkból már ismertem, bár ott velük részemről kevesebb a kontaktus. Le a kalappal előttük. Címszerepet játszanak, nagy teher nehezedik a vállukra, de mondhatni könnyűszerrel megbirkóznak vele. Tehetséges gyerekek. Elnézve őket eltöprengek azon, vajon én voltam-e ennyire talpraesett az ő korukban.

A címszereplő Gulyás Buda és László Bence mesél nekünk

Ez már a második darab, amelyben ebben az évadban szerepelsz, hiszen játszol a Légy jó mindhalálig c. musicalben is. Hogyan tudod összeegyeztetni a színházi és az iskolai kötelezettségeket?

Gulyás Buda: Könnyen. Amit kell, mindent bepótolok. Az iskolában elkérem a leckét, a szöveget apukámmal tanulom.

László Bence: Amikor itt vagyok a színházban, arra figyelek, amit itt csinálok, aztán mikor hazamegyek, elkérem a leckét és otthon megcsinálom. Jó tanuló vagyok, megoldom (mosolyog). Nem nehéz.

Rácz János, László Bence

Főszerepet játszol, ez nem kis megmérettetés. A szüleid, testvéreid, s az iskolában a tanárok és az osztálytársak, barátok biztosan büszkék rád…

Gulyás Buda: Igen, otthon nagyon büszkék rám. S a tanáraim is. Mindenki kedves, aki tanít engem. Örültek a sikeremnek már akkor is, mikor Nyilas Misiként színpadra kerültem. Tulajdonképpen úgy vesznek, mint egy… kivételt a suliban. Ha meglátnak az iskolában, mindenki körém gyűlik. Kérdezgetnek a színházról és mindenki nagyon segítőkész. Kérnem sem kell, odaadják az elmulasztott óra anyagát.

László Bence: Büszkék rám. Ha sokáig nem vagyok iskolában, és aztán egyszer csak megyek, akkor mindenki kérdezgetni kezd, hogy miért nem voltam. Elmondom, hogy színházban voltam. Akkor elkezdenek kérdezősködni, hogy milyen volt. Elrontottam-e valamit. Megígérik, hogy majd ők is nézik. Ez igaz is, mert páran az osztálytársaim közül láttak már a Légy jó mindhalálig előadásban is és nekik nagyon tetszett. Azt is szokták kérdezni, milyen egy próba. Amikor még nagyon tanultam a szöveget, bevittem az iskolába a szövegkönyvet és megmutattam nekik. Elmeséltem néhány poénosabb részt is, azokon nevettek. Amikor táncpróbáról mentem, megmutattam nekik a lépéseket, s megpróbálták utánozni.

Gulyás Buda, Rácz János

Van már némi színpadi tapasztalatod. A Kölyök c. musical próbafolyamata alatt mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást? A szöveg memorizálása, vagy a dalok, táncok megtanulása emésztette-e fel több energiádat?

Gulyás Buda: A tánc…Tyű.., igen, az komoly volt. Komolyabb, mint a Légy jó mindhaláigban, de azért meg lehet tanulni.

László Bence: A táncok. Nem nehezek, de a lépések elsőre annak látszottak. Most, hogy már tudom, nem nehéz.

Mi a helyzet a színpadi szituációkkal? Könnyen beleképzelted magad Jacky szerepébe?

Gulyás Buda: Igen, nagyon könnyen. Szihalmon annyi ilyen gyerek van… az osztályban is van két ilyen, Jackyhez hasonló társam. Tudom, hogy ez milyen lehet, mert elmondták, így el is tudom játszani.

László Bence: Igen… Jacky tíz éves és én is tíz éves vagyok. Jacky csintalan és néha én is szoktam csintalankodni. Mondjuk egyik reggel, mielőtt a nagyobbik tesóm felkelt volna, eldugtam a telefonját. Volt olyan is, hogy a kistesóm kocsizni akart, de én kicseréltem az ő játékos-dobozát az enyémmel. A darabban Jacky, akit játszom, bedobja az ablakot egy kővel. Én csintalanságnak nem azt választottam volna, hanem mondjuk bekopogok az ablakon és elszaladok.

Volt ez az egy hónap, amiben nagyon sokat kellett próbálni. Először még csak szövegkönyvvel, aztán már anélkül. Sorra vettük a részeket egymás után próbateremben, aztán egyszer csak lekerültünk a színpadra. Egyre jobban készültünk a premierre. Ami most már nagyon hamar elérkezik.

 Blaskó Zsófia

Fotó: Gál Gábor

Nyilas Misi története Egerben

Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regénye igazi klasszikus alkotás. Időtlen mű, mely minden korban megállja a helyét, hiszen olyan értékeket közvetít, melyek bárhol, bármely korban és bármely életszakaszban megszólítják az ember lelkét, s felébresztik benne a reményt. A hitet abban, hogy érdemes ,,jónak” lenni.

A ’91 óta méltán népszerű musical szövegét Miklós Tibor, zenéjét Kocsák Tibor jegyzi.

Az egri bemutató kapcsán Seregi Zoltánnal, a darab rendezőjével beszélgettem.

Ez az első rendezése Egerben. Most ismerkedik a társulattal, vagy voltak már előbb is benyomásai az itt folyó munkáról?

Mióta Blaskó Balázs az igazgató, több előadást megnéztem itt, így a társulatot részben már megismertem, alaposabban majd most, a munka során. Úgy látom, hogy itt nagyon jó hangulatú és komoly munka folyik. Csak jó tapasztalataim vannak.

Már múlt évad végén, tavasszal elindult a gyermekszereplők válogatása, 10-12 éves fiúk számára hirdetett a színház meghallgatást. Mik a tapasztalatai a több lépcsőben lezajlott, hosszú válogatás után?

Ez az egyik legnehezebb része ennek a munkafolyamatnak. Tulajdonképpen nem sikerült annyi gyerekszereplőt kiválogatni, amennyit eredetileg szerettem volna, így sajnos nincs minden szerep lekettőzve. Ez zenés darab, kellenek a tiszta, erős hangok, s a gyerekek könnyen megbetegszenek, biztonságosabb, ha van egy váltó. De valamiért nem sikerült elegendő fiút találni, ezért aztán van egy kis megalkuvás. Nem igazán szeretem, amikor lányok játszanak fiú szerepeket, de a szólamok miatt muszáj volt bevennünk a csapatba néhány kislányt is - akik természetesen fiúra lesznek maszkírozva.

 A Légy jó mindhalálig c. musicalt számos színházban műsorra tűzték az elmúlt huszonhárom évben. Miben tér el az egri előadás a megszokottól?

Megpróbáltunk képi világban elszakadni az eddig előadások sárga kollégium hátterétől, a miénk kicsit szimbolikus díszlet lesz, többek között azért, mert a történet egy visszaemlékezésbe ágyazódik. A regény alapján tudjuk, hogy Misi, ha nem is maradt debreceni diák, Sárospatakon elvégezte az iskoláit, s végül tanár lett. Én a felnőtt Misi visszaemlékezéseként viszem színre ezt a darabot. Az előadás egy filmbejátszással indul, amelyben a már felnőtt Misi énekel egy zsoltárt a tanítványaival. Eközben visszaemlékezik a maga diákéveire, s így elevenednek meg sorra az események. Abban a jelenetben, ahol Misi az édesanyja levelét olvassa, szeretném megidézni az általam nagyon tisztelt és szeretett Horváth Teri művésznőt, aki az ismert filmben játszotta az édesanyát.

Azt mondják, gyerekszereplőkkel - pláne egy egész osztálynyival - nehéz dolgozni. Mik a tapasztalatai e téren?

Nyilván más, mint a felnőtt színészekkel, de én, ha nem is ilyen korú gyerekekkel, de fiatalokkal foglalkozom Békéscsabán, a Színitanházban is, ahol most egy elsős színész osztályom van. A gyerekeket is hasonlóan kell tanítani arra a helyzetre, amelyben a színpadon kell dolgozniuk, mégis teljesen másképpen, mint ahogy a felnőtt színészekkel dolgozik az ember. Van két remek munkatársam - Lázár Rita rendezőasszisztens és Csüllög Judit korrepetitor - akik kiváló kapcsolatban vannak ezekkel a gyerekekkel, részben, mert többükkel már korábban dolgoztak együtt, részben, mert nagyszerű érzékkel közelednek feléjük, nagyon jól kommunikálnak velük - és ez hihetetlen nagy segítség.

A gyerekek hogy veszik az instrukciókat?

Van aki jól, van aki nem. Van aki érti, van aki nem. Ez bonyolult dolog. Még felnőtteknél is. Hiszen a rendező csak akkor tudja pontosan, hogy mikor, kinek, mit kell mondania, ha alaposan megismeri a színészt. Akkor érez rá, hogy mikor nem kell semmi instrukció, és mikor kell többet mondani. Ezzel állandóan játszani kell úgymond, de hát ez a próbák szépsége és izgalma. Így van ez a gyerekekkel is: van, aki rögtön érti, van, aki nem. Van, akinek elő kell játszani és van, akinek elég, ha csak jól megfogalmazom, mit szeretnék. Teljesen változó.

A főbb szerepeket kettős szereposztásban játsszák a gyerekek. Okoz ez külön nehézséget a próbák során?

Talán például annyiban, de ez is inkább szakmailag izgalmas, hogy két teljesen más természetű Misink van. Janiban inkább a vidám, a jókedvű Misi az erősebb. Buda kicsit melankolikusabb fiú. De meg kell teremteni mindkettőben a másikat is, mert a figura sokszínű. Ennek megoldása inkább izgalmas feladat, mintsem nehézség. A jeleneteiket persze duplán kell próbálni, s az időfaktor azért tényező, de ezt is belekalkuláltuk a próbafolyamatba.

 A darab sok helyütt erős zenei kihívások elé állítja a szereplőket, a gyerekek nehéz, többszólamú kórusszámokat énekelnek és sokat kell táncolniuk is. Könnyen ment ezek betanulása?

Az az igazság, hogy ebben nekem nem sok részem volt, hiszen a betanulás időszakában korrepetitor dolgozott velük. Mikor elkezdtük a rendelkező próbákat, az énekszámok 80%-át már szépen énekelték a gyerekek. Sőt, már az olvasópróbán is volt néhány szám, amit tudtak. Igencsak előre dolgoztak. A tánccal előállt egy-egy érdekes helyzet. Például, amikor a koreográfus, Topolánszky Tamás a minap beállította az egyik számot, s mondom neki, nagyon jó, tetszik, de az első sorba éppen a lányokat teszed, akiket jobb lenne inkább kicsit eldugni, hogy azért mégse ők domináljanak. Erre azt mondja, hogy igen, de tudod, az a helyzet, hogy ők mozognak a legjobban. - No, azért van a fiúk között is, aki jól mozog. A korcsolyapálya-jelenetben például a kis csapat nagyobbik része egészen remekül görkorcsolyázik.

Önnek mit mond Misi története, mik azok  a fontos üzenetek, amelyeket el akar juttatni a nézőkhöz?

Úgy gondolom, ez az a mű, amelynek a címében minden benne van. Igazi, szép, keresztény gondolat.

Mindenáron jónak lenni. Akkor is, ha csalódunk, akkor is, ha velünk nem jók az emberek, ha bántanak. Nem mindig sikerül, természetesen. Ez egy állandó küzdelem az ember életében, mert tele vagyunk bántásokkal, feszültségekkel és az élet egyébként sem könnyű, de a szándéknak meg kell lennie és törekedni kell rá. Ha nem így történik, akkor belefulladunk a rosszba, a gyűlölködésbe, a bántásba. Akkor az élet nem lesz szép és nem lesz értékes. Az élet csak úgy értékes, ha tele van jó szándékkal, jó cselekedettel és jó szellemiséggel. A világot csak az mentheti meg, hogyha jók vagyunk egymáshoz. Különben vége lesz a világnak.

Nyilas Misi története a magyar legendárium része, melybe éppúgy beletartozik Arany János Toldija, Molnár Ferenc ifjúsági regénye: a Pál utcai fiúk, Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje, vagy Jókai Mór nagyszerű regénye: A kőszívű ember fiai. – Mind hozzátartoznak a magyar gondolkodáshoz, szellemiséghez, lélekhez.

Nyilas Misi megformálói az egri előadásban

Seregi Zoltán, Godó János, Gulyás Buda

Misit kettős szereposztásban játssza Godó János, a Felsőtárkányi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanulója és Gulyás Buda, a Szihalmi Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény diákja. A fiúkkal egy hosszú próba után beszélgettem.

Honnan szereztél tudomást a válogatóról?

Godó János: Anya kapott e-mailben egy üzenetet, hogy lesz a színházban ez a válogatás, és hát elmentünk. Arra már nem emlékszem, hogy ott mit énekeltem.

Gulyás Buda: Apukám néha itt is dolgozik. A …. a zenészárokban. Ő szólt.

Olvastad a regényt?

Godó János: A meghallgatás után kezdtem el, és szeretem is. Meg hát, ezzel egy nyolcadikos kötelezőolvasmányt is kipipálok…

Gulyás Buda: Én nem, de a tesóm már igen. Ő azt mondta, hogy nagyon olvasmányos és sokfajta érzelmet ébreszt az emberben. Majd én is elolvasom. A filmet viszont már láttam.

Ismerted a musicalt a meghallgatás előtt is?

Godó János: Előtte nem, de utána megnéztem az interneten kétszer-háromszor elejétől a végéig. A Rock Színház és a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadását is.

Gulyás Buda: A meghallgatás előtt nem ismertem, de mikor megtudtam, hogy lesz ez a válogató, akkor az interneten utánanéztem és meghallgattam a számokat.

Szerepeltél már korábban valamilyen előadáson, rendezvényen?

Godó János: Iskolai rendezvényeken, ünnepségeken már szerepeltem. Karácsonykor, március 15-én például. Zenélek is, mármint szintetizátorozok. Voltam már nagyon sok versenyen is. De a prózai versenyeket is nagyon szeretem. Mesemondó, versmondó, szép kiejtési versenyeken indulok, és énekelek az iskolai énekkarban is, de az énektehetségemet eddig még nem fedezték fel.

Gulyás Buda: Még soha, de most nagyon élvezem. A zenét mindig is szerettem. Fellépéseken még nem vettem részt, de dobolok a Szihalmi Fúvószenekar utánpótláscsoportjában.

Mit szóltál hozzá, mikor megtudtad, hogy te játszod Nyilas Misi szerepét?

Godó János: Az volt a legfurább, hogy nekem semmiféle színházi tapasztalatom nincs, én csak úgy bejöttem az utcáról és főszerepet kaptam. Ez nagyon furcsa volt, és nagyon örültem neki.

Gulyás Buda: Nagyon örültem. Apa is nagyon örült. Én meg szinte elájultam.

Milyennek látod Misit?

Godó János: Visszahúzódó, szegény és sajnálatraméltó. Szegény, de mégse. Sajnálni kell, de mégse.

Gulyás Buda: Szerény, visszahúzódó, oktondi… mert mindig csak tanul, ezért nincsenek barátai. Azaz vannak, de csak azok, akik ugyanúgy tanulnak. Szóval stréberek.

Ha nem Nyilas Misi lennél a darabban, melyik szerepet játszanád még szívesen?

Godó János: Akkor is nagyon örülnék, ha nem Misit osztják rám, hanem mást. De én Böszörményi lennék még szívesen. Böszi lenne a szívem…, de olyan alkatom és olyan természetem nincsen. Annak örülnék, vagy az Orczynak. A Gimesinek. Inkább a Gimesinek. Ha felnőtt lennék, akkor a Török János. Szeretem Csengeri Attilát.

Gulyás Buda: Nekem Orczy vagy Gimesi lenne jó. Ha felnőtt lennék, akkor a Nagy úr.

Az iskolában hogyan reagáltak az osztálytársak, barátok? No és a tanárok?

Godó János: Nem mondtam el nekik. Csak a tanároknak. Nem akartam ebből nagy ügyet csinálni. Ráérnek megtudni, amikor majd látnak, vagy amikor valaki elpletykálja. A tanárok nagy része büszke rám. Most viszonylag sokat hiányzom az iskolából, de a legtöbben aranyosak és figyelembe veszik, hogy ez azért nem úgy lógás. Én örülök a lehetőségnek nagyon, bár néha azért nehézséget okoz ez az egész nekem is.

Gulyás Buda: Anyukám elmondta a tanároknak, ők elmondták a gyerekeknek, és amikor bementem az iskolába, mindenki elkezdetett kérdezgetni. Sorban álltak előttem. Ez nagyon jó érzés volt, de furcsa is. A tanárok is örülnek, sokszor kérdezik, hogy milyenek a próbák, hogyan haladok, jól mennek-e a dalok?

Hogyan tanuljátok a szöveget? Segít valaki?

Godó János: Van, amikor csak egyedül olvasgatom és az olvasással a fejembe megy. Van, amikor anyával leülünk, és akkor ő olvassa a végszavakat, én pedig mondom rá a szövegemet. Szerintem könnyen tanulok.

Gulyás Buda: Anyukámmal szoktam olvasgatni a szöveget, meg néha apukámmal is. Végszavaznak nekem. Apukám azt mondja, könnyen tanulom a szöveget, szerintem közepesen.

Mit élvezel a legjobban a próbák alatt?

Godó János: Mindent. A táncot, a szöveges részeket. Szeretem a tárgyalás-jelenetet, mert ott olyan rossz… A Doroghy - jelenet is nagyon jó, és mikor Törökéknél vagyok, mert ott engem nagyon szeretnek. És az olyan jó, amikor szeretnek.

Gulyás Buda: Meginni egy kólát a büfében (nevet)… A kedvencem a Légy jó mindhalálig, a fődal. A darab legvégén. Az nagyon szép. Mindenkivel szeretek fent lenni a színpadon, a kedvenc részem a darabból, mikor Doroghy Sanyikát tanítom. Szeretem azt játszani, hogy tanítok (mosolyog).

Mi a legnehezebb számodra a próbafolyamat során?

Godó János: Néptáncra járok már hat éve, de a néptánc meg ez a tánc, hát az két külön dolog. A táncolás és a dalok szövege, az nehéz. Néha nincs türelmem leülni és tanulni.

Gulyás Buda: Szerintem semmi. Néha besegít a súgó, de azért tudom a szöveget és az énekeket is. A tánc az nagyon nehéz, de meg lehet csinálni.

Hamarosan bemutatjátok a darabot. Izgulsz?

Godó János: Igen. Nehéz, mert fizikailag is nagyon megterhelő, de hozzá lehet szokni.

Gulyás Buda: Egy kicsit - és ez majd még megnő szerintem, de nem annyira, hogy féljek tőle.

Blaskó Zsófia

Fotó: Gál Gábor

26. alkalommal adták át az Aase - díjakat

Balogh András, az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja is részesült az elismerésben.

A díjazottak a kitüntetést méltó helyszínen, a Bajor Gizi Színészmúzeumban vehették át, 2014. december 15-én.

Az Aase – díjat Gobbi Hilda alapította végrendeletében az "emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői", az epizodisták számára. Minden évben két budapesti és két vidéki színművésznek ítélik oda: két művésznőnek és két művésznek - a színház és a közönség szolgálatában eltöltött évek, évtizedek elismeréseként.

Balogh András éppen huszonöt esztendeje szerződött a Gárdonyi Géza Színházhoz. A színházról és a díjig vezető útról beszélgettünk a Légy jó mindhalálig c. musical próbája előtt, melyben Sarkadi tanárurat alakítja.

Milyen érzés volt ott állni a Bajor Gizi Színészmúzeumban, tudva, hogy a díjazottak között hamarosan elhangzik a neved és átveszed a 2014-es év egyik, vidéki színművésznek járó Aase - díját?

Elérzékenyültem. Megmondom őszintén, majdnem elsírtam magam. Meghatódtam már akkor is, amikor Balázs - Blaskó Balázs, az igazgatóm - felhívott és közölte, hogy várományosa vagyok ennek a kitüntetésnek. Eszembe jutott, hogy én elsőéves Nemzeti - stúdiósként, mint alabárdos, még ott állhattam Gobbi Hilda, Hilda néni mellett a színpadon. Ha nekem akkor valaki azt mondja, hogy ezt a díjat én valamikor megkapom, kinevetem, s el sem hiszem. Fantasztikus érzés, hogy gondoltak rám. A fél életemet töltöttem el itt a Gárdonyi Géza Színházban. Olyan, mintha második otthonom lenne.

Tudatosan készültél a színészi hivatásra annak idején?

Nem mondhatnám. Gyöngyösön tanultam a géplakatos szakmát. Történt valami, amit az egyik tanárom nem igazán tolerált. Azután azt mondta, vagy elmegyek egy színjátszó körbe, vagy elmegyek az iskolából… Így kerültem Jankovics Jenő színjátszó csoportjába. Csupa felnőtt között, tizenöt éves kamaszként. Egy hónap sem telt bele és a Vidróczki - napokon, Gyöngyös főterén, a szabadtéri játékokon én játszhattam Vidróczkit. Nem azért persze, mert én lettem volna rá akkor a legalkalmasabb, de én tudtam megtanulni leghamarabb a szöveget. Helytálltam, és ezt követően jöttek Jenő bácsinál a jobbnál-jobb szerepek. Kiskarakterek, főszerepek. Ő indított el ezen a pályán.

Mikor született meg benned a gondolat, hogy ezt a pályát választod? Életed mely momentumának volt döntő szerepe a választásban?

Jankovics Jenő javasolta, hogy tegyek egy próbát, menjek el felvételizni a Színművészeti Főiskolára. Esti gimnázium mellett jelentkeztem, akkor még nem voltam egészen tizennyolc éves, ezért engedélyt kellett kérni az akkori kultuszminisztertől, Pozsgai Imrétől. Megkaptam. A második rosta után aztán Kállai Ferenc, a későbbi mesterségtanárom nem engedett tovább. A következő állomás így a Nemzeti Színház lett, minthogy volt egy olyan lehetőség, hogy akik a színművészetin eljutottak a második rostáig, jelentkezhettek stúdiósnak. Felvettek egy fantasztikus osztályba – itt ragadt rám a Bimbi becenév. Ebből a csapatból máig a pályán van mindenki. Az alapokat itt tanultam meg. A színpadi alázatot Bodnár Sándor tanár úr oltotta belénk. Megtanított a színészmesterség legalapvetőbb dolgaira, amit végül magammal vihettem a Színművészeti Főiskolára, ahol harmadik próbálkozás után Szirtes Tamás osztályába kerültem. Édesanyám hat gyereket nevelt fel. Sokat kellett nélkülözniük ahhoz, hogy én főiskolára menjek. Már soha nem tudom neki meghálálni. Odafentről néz le ránk, de biztos vagyok abban, hogy segített nekem ebben a díjban is. Talán Hilda nénivel is beszélgetett odafent.

Mi vonzott erre a pályára? Mennyiben adta azt ez a hivatás, mint amit kezdetekben vártál? Mennyiben nyújtott mást, mint amit pályád elején elképzeltél?

Az amatőr színjátszó csoportban mi olyanok voltunk, mint egy nagy család. Szerettem közöttük lenni. Az első igazán maradandó élményem, amikor Vámosgyörkön adtunk karácsonyi műsort egy szociális otthonban. Ady Endre Karácsony című versét mondtam. Én a magam kis életében soha nem találkoztam ennyire elesett emberekkel. A függöny felgördült, ott álltam a színpadon, biztonságosan tudva a verset. A második versszakig ha jutottam, mikor észrevettem, hogy a közönség sír. Megrázó élmény volt. Csak álltam, néztem őket és magam is sírni kezdtem. Akkor Jenő bácsi hátulról megbillentette a fejem, hogy hajoljak meg… ott éreztem meg először, hogy az emberekre hatni tudok. Katarzist adhatok nekik, megríkathatom, megnevettethetem őket. Ez fantasztikus érzés.

Mi határozta meg leginkább a pályádat, mi árnyalta a színházi világról kialakított képedet?

Az a három év a Nemzeti Stúdióban, ahol olyan színészlegendák mellett állhattam a színpadon, mint Bessenyei Ferenc, Törőcsik Mari, Agárdy Gábor, Őze Lajos … nagyszerű emberek voltak. Ha csak álltál és nézted őket, ha csak egy- két mondatos szerepet játszottál a Rómeó és Júliában, már az is felemelő érzés volt. Szívtam magamba minden tudást, amit lehetett. Az önbizalmam mindig kevés volt, de, ha hitet öntöttek belém, azt mindig nagyon meg tudtam hálálni. Sokkal erősebbnek éreztem magam. Amíg szegény feleségem élt, ő adta nekem a legtöbb kitartást, erőt.

Amikor még fiatal vagy, azt hiszed, hogy tiéd a pálya. Tulajdonképpen ,,enyém a pálya” (Presser Gábor—Sztevanovity Dusán—Horváth Péter. A padlás - Témüller), sok szép szerepet eljátszottam. Természetesen voltak hullámvölgyek, de voltak csúcsok is, s érzem, most megint afelé közeledem. Boldog vagyok, hogy huszonöt évet ebben a színházban élhettem le. Annakidején mehettem volna Pécsre, Miskolcra is. Én Egert választottam. A mai napig úgy érzem, hogy jól döntöttem.

Saárossy Kinga (Süni), Balogh András (Rádiós)

Presser Gábor—Sztevanovity Dusán—Horváth Péter A padlás

Van, amit szeretnék elfelejteni. A feleségem halála, s hogy nem kaptam szerepeket az akkori igazgatómtól, egy időszakra esett. A színházunktól elpártoltak a nézők, a közönség kiszokott, ez is bántott. Most viszont hasonló, sőt nagyobb nézőszámot érünk el, mint amikor én ideszerződtem. Pótszékes teltházzal játszunk. Ilyenkor azt mondom, érdemes színésznek lenni.

Anyagiakban ugyan nem dúskálunk, de örülünk annak, hogy élünk és tudunk adni a közönségnek, megnevettetni, megríkatni az embereket. Ha erre képesek vagyunk, már elértünk valamit. ,,Legyünk büszkék reá, hogy színészek vagyunk!”

A Bajor Gizi Színészmúzeumba egy órával a díjátadás előtt érkeztem. Az egész múlt, az egész színházi múlt úgy rám telepedett, hogy szinte tapintani lehetett azt a régi színházi légkört, ahol óriásokról beszélünk. Bajor Gizitől kezdve, Ódry Árpádon át, Hevesi Sándorig… ott voltak előttem a relikviáik. Szabó Sándor Cyrano - orra… Csak nézi, nézi az ember ezeket a tárgyakat és bizony nagy levegőt kell venni, mikor elolvassa, hogy milyen történetek kapcsolódnak az egyes tárgyakhoz, kellékekhez.

Amit Hilda néni létrehozott, az örök emlék. A színházi társadalomnak és Magyarországnak is.

Számos emlékezetes szerepet formáltál meg az egri színpadon s nem csak epizódszerepeket. Melyik általad játszott figura áll a szívedhez legközelebb?

Sok szerepemet szerettem, hirtelen fel sem tudnám sorolni mind. Például Mortimert az Arzén és levendulában … de a legközelebb Rádi áll a szívemhez.

Mi jelenti számodra a legnagyobb örömet? 

Az életem legnagyobb öröme volt a két gyermekem születése, s mikor felvettek a főiskolára. Édesanyám akkor azt mondta:,,Szíved van, eszed nincs. Soha nem leszel színész.” Mikor az Ódry Színpadon átvettem a diplomámat, könnyezve mondta: ,,Fiam, nem volt igazam, s ennek nagyon örülök.”

Jólesik, hogy szeretnek engem ebben a városban. Nem vagyok ,,megjátszós színész”… én csak a Bimbi vagyok és szeretek Bimbi lenni. Ma is alig tudtam végigmenni az utcán anélkül, hogy meg ne állítottak volna. Szeretnek, bíznak bennem, s én ezt igyekszem viszonozni. Örülök, hogy itt lehetek Egerben. Én innen már nem megyek el.

 Hogyan fogalmaznád meg három szóban azt, amit a színház jelent számodra?

A színház mindaz, ami én nem lehettem soha. Itt minden lehetek. A hétköznapi életemben nem vagyok és nem is lehetek olyan, mint a színpadon. De mégis meg tudom csinálni. A magánéletemben talán nem tudom úgy alakítani az életemet, ahogyan szeretném, de a színpadon ki tudok tárulkozni. Meg tudom nyitni magamból azt a kis ablakot. Magamra húzom a szerepet, vagy a szerep húz magára, rendezői segédlettel, természetesen. Mikor elfelejtem azt, hogy Balogh Andris vagyok, akkor elfejtek minden bajt. Akkor más vagyok, akkor a közönség velem van. Akkor boldog vagyok.

Blaskó Zsófia
Fotó: Gál Gábor

Kocsis István: Jászai Mari

(A megkoszorúzott)

monodráma a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadán

Az egri Gárdonyi Géza Színház 2014. november 28-án mutatta be Kocsis István történész, kortárs író drámáját, mely Blaskó Balázs rendezésében került színre. A társulat új tagját, a Jászai Marit megszemélyesítő Bodor Németi Gyöngyit ebben a szerepben ismerheti meg az egri közönség. A színésznővel az előadást követően beszélgettem.

Az egri publikum téged ebben a darabban láthat először, amelyben több mint egy órán át egyedül vagy a színpadon. Játszottál már korábban monodrámát? Ez életem első ilyen feladata. Igaz, voltak már elképesztően hosszú monológjaim, de nem voltam még soha-soha ennyi időn át egyedül a színpadon. A próbafolyamat alatt persze valahogy hozzászoktam. Az ember kénytelen elfogadni, hogy nem jön be sehonnan kolléga. Nem találkozom szemekkel, csak amikor belenézek a tükörbe. Az elsődleges félelmem az volt, hogyan tudom majd végig fenntartani a nézők érdeklődését és figyelmét, mert ez elképesztő kihívás és embert próbáló feladat. Nem, soha nem szerepeltem még monodrámában.

És szeretnél még? Most egy kicsit nem. (Nevet) Most egy kicsit pihenni kellene. Nehéz ezt folyamatosan szinten tartani. Lejátszottuk a bemutatót, lement rólunk az első nagy teher. Nem kerül műsorra minden nap ez az előadás, melyre igencsak készülni kell mind metáliasan, mind idegileg, és igen, fizikailag is. Hiszen bármilyen színpadi jelenlét, de egy ilyen előadás különösen sokat kivesz az emberből. Most nem is merek egyedül hazaautózni. (Nevet.)

Milyen érzésekkel kezdted a próbafolyamatot? Nagyon örültem ennek a felkérésnek. Aztán az olvasópróbán szembesültem igazán a rettentő munkával. Ott, akkor, rám zúdult ez a hatalmas feladat. A művet ugyan elolvastam már korábban, de hát otthoni körülmények között. Az olvasópróbán viszont tudatosult bennem, hogy egymagam leszek, partner nélkül, és ezt a szöveget bizony egyedül kell elmondanom. Bevallom, akkor kicsit megijedtem. Ezért is tanultam meg nagyon korán a szöveget. Itt nem lehetett rendelkező próbán példánnyal a kezemben dolgozni. Itt egyedül vagyok, nem várhatok segítséget a kollegáktól. De, ahogy elkezdtünk aktívan foglalkozni a drámával, kibontani, elemezni a darabot, dolgozni az előadáson, úgy szállt el a félelmem. Minden a helyére került és elkezdett működni. 

Sok az olyan momentum a darabban, ami a te gondolataidra, érzéseidre rímel? Ez nagyon furcsa, de soha nem gondolkozom ezen. Amikor kapok egy szerepet, folyamatosan írom a példányba az instrukciókat, vagy, hogy éppen mit csinálok. A Jászaival is így voltam. Nem az írtam, hogy ,,ide állok”, vagy ,,oda megyek”, … hanem, hogy,,leül”, ,,feláll”… igazából nagyon távolságtartóan álltam hozzá. Aztán egyszer csak a magam számára lejegyzett instrukciók elkezdtek igazán hozzám szólni. Mi több, barátokkal folytatott beszélgetések során folyamatosan jutottak eszembe ,,Jászai Mari mondatai”, merthogy számos helyen épp a beszélgetés fonalába illettek. Mondhatnám, majd két hónapig Jászai Mariból éltem a magánéletemben is. (Mosolyog.)

Jászai Mari a színjátszás Aranykorának legnagyobb egyénisége volt. Művészi hitvallása, a pályáról alkotott elképzelései mennyiben vágnak össze a tieiddel?  Mint színész, én is elképesztően ragaszkodom a klasszikus értékekhez, a valódi tehetséghez. A közönség tehetséges színészeket, művészeket akar látni a színpadon, olyanokat, akik közölni akarnak valamit. A tehetség megítélése nyilván szubjektív. Az, hogy a színész a színpadon mit közöl, felelősség. Teljesen egyetértek az Ő küzdelmével. Én, szerencsére - bármilyen problémám is lenne-, nem lennék ennyire egyedül. Mellettem ott áll a családom, a barátok. Szakmaibeli barátok is, akikkel kiállhatok a jó ügy érdekében. A színpadon és a magánéletben egyaránt. Ő, rettentőem egyedül volt, elképesztően magányos harcos.

Mi a benyomásod a városról és a társulatról? Szeretem Eger városát, nagyon megtetszett. Voltam már itt korábban is, de ennyire hosszú időt még nem töltöttem el. Pesten élek, de bevallom, ezeket a bejárható kisvárosokat szeretem. Most már én is tudom, hol van jó cukrászda, hol van jó étterem. A társulatról pedig mindenhol és minden fórumon igyekszem elmondani, hogy nagyon-nagy köszönet nekik, hogy ilyen befogadóak voltak. Ez nagyon fontos, mikor teljesen idegenül érkezik az ember egy már jól összeszokott közösségbe. Pláne úgy, hogy monodrámát játszom, így munka közben egy színészkollégával sem tudok megismerkedni. Csak jót tapasztaltam ebben a társulatban, ahol közelről egyáltalán nem ismertem senkit.

Az alábbiakban a szerző, Kocsis István vall a darabhoz fűződő viszonyáról, s hogy miképpen vélekedik az egri előadásról.

Önt a monodrámaírás koronázatlan királyaként tartják számon. Hősei mindig nagy egyéniségek, kiemelkedő közéleti-, történelmi személyiségek. Hogyan választotta ki őket, s miért döntött a monodrámában való megjelenítés mellett?

Valóban sok monodrámát írtam. Bethlen Ka­táról, Dérynéről, Bolyai Já­nosról, Jászai Mariról, Széchenyi Istvánné Seilern Cerscence-ról, Széchenyi Istvánról (ez trilógia három es­tére: A huszárkapitány, A tizenkettedik lánc, Döbling) és Vincent van Goghról, de most bevallom, hogy sosem akartam monodrámát is írni… Mindig a dráma főhőse döntött. Széchenyi István például azért döntött így, mert úgy érezte, hogy drámai ellenfelei helyett is ő a felelős, Jászai Mari pedig azért, mert hittel hitte, hogy ebben a drámai helyzetben (melyben a különös Színházi Törvényszék elé idézték) nincsenek méltó ellenfelei… Egyikük sem szólaltak meg addig, míg ki nem küldtem az ellenfeleiket.

A Jászai Mari (alcíme: A megkoszorúzott) című, 1982-ben írt monodrámája több városban került már közönség elé, Veszprémtől New Yorkig. Tíz évvel a legutóbbi, 2004-es kassai és szatmárnémeti bemutató után nemrégiben az egri Gárdonyi Géza Színház tűzte műsorára Blaskó Balázs rendezésében, Bodor Németi Gyöngyivel a címszerepben. A mai nézőhöz ugyanúgy szól a mű, mint megírásakor, hiszen amellett, hogy Jászai Mari életének fontos állomásait felidézi, alapvetően a minőség – s az emberi és művészi érték felmutatásának és megőrzésének –  fontosságáról szól. Az évek múlásával változtak Ön szerint a különböző színpadi megvalósításokban a lefektetett hangsúlyok? Esetleg miben különböztek egymástól az előadások?

Nagyon különböztek egymástól ezek az előadások, de valamiben nagyon hasonlítottak… Rendezését csak az vállalhatja, aki megváltói hittel viszonyul a Színházhoz. Nem lehet véletlen, hogy az első, a Szatmárnémetiben játszott előadás rendezője, Gyöngyösi Gábor (aki hitével és erejével és rendezői tehetségével nagyon nehéz esztendőkben – a hetvenes években – varázsolt a színpadra olyan előadásokat, hogy aki látta – akár Budapestről érkezett, akár New Yorkból –, színháztörténeti csodáról áradozott)  és Blaskó Balázs, a legújabb előadás rendezője ugyanazt vallják  a Színházról, s mindarról, ami a színházban hozzásegítheti a nézőt a katarzis átéléséhez, amit a Magyar Színjátszás Aranykorának legnagyobb alakja, Jászai Mari is vallott. (Ha nem is ugyanazokkal a szavakkal… És most oly „felfoghatatlan” rejtélyekről kellene értekeznem – ha ez az interjú száz oldalas lehetne! –, hogy a valódi katarzis miképpen képes más minőségűvé formálni az embert...  Szénmi­nőségűből gyé­mántminőségűvé.) Természetesen e felfoghatatlan rejtélyek felsorolásával  azt a nagyon is könnyen felfogható állításomat óhajtottam volna még hitelesebbé tenni, hogy miért voltam mindig nagyon nyugodt a Jászai Mari egymástól nagyon különböző bemutatóin…   

Úgy tudom, a kilencvenes években átdolgozta a művet. Mi késztette erre? 

Nemcsak a kilencvenes években, hanem az idén is, miután megtudtam, hogy a Gárdonyi Géza Színház bemutatja. Elkezdtem az újraolvasását, s már javítgattam is… De miképpen régen sem, most sem azzal a szándékkal kezdtem el olvasni, hogy átdolgozzam. Viszont nemcsak ezt a drámámat dolgoztam át… Panaszkodott is valaki nemrégiben, hogy nagyon nehéz az én drámaírói munkásságomat áttekinteni, mert sok drámámat többször is újraírtam. – Ha minden változatát figyelembe veszem a drámáidnak, akkor száz drámád is van, ha csak egyet, akkor még harminc se – méltatlankodott. – Én nevetve nyugtatgattam, hogy mindig csak az utolsó változatot vegye figyelembe… Most még hozzáteszem: mindig abban reménykedem, hogy régebbi (nemcsak a nagyon régiekre gondolok, hanem a néhány esztendővel ezelőtt írottakra is) drámáim elolvasása után örömmel felkiálthatok: „Hát ez annyira tökéletes, hogy minden mondatával elégedett vagyok!” De ez még sosem következett be… Ha úgy ér­zem, hogy egy drámai helyzet igazságához köze­lebb kerül­tem, ak­kor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. De most nagyon örülök annak, hogy erről beszélhetek. Hogy felhívhatom a figyelmet régi színműveim új változataira is. És ragaszkodom is ahhoz, hogy néhány példát felhozzak. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig ír­tam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi da­ra­bom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugya­nazok a két da­rabban. Pe­dig nem akar­tam, hogy így legyen. Azért volt szük­sé­gem az új „szín­játszó sze­mélyekre”, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A ko­rona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bo­lyai Jánosról is írtam egy új mo­nodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágosítani az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák cí­mű drámámat talán még mindig nem fejeztem be. (Leg­jobbnak természetesen az idén írt változatát tartom.) A Vincent van Goghról szóló drámáim (az egyik monodráma, a másik több személyes) sok változata közül is azokkal vagyok elége­dett, amelyeket nemrégiben fejeztem be.

Jászai Mari szerepét meglepően különböző karakterű színésznők játszották az idők során. Milyen gondolatai, emlékei vannak erről?     

Az előbb már beszéltem arról, hogy miért voltam mindig nagyon nyugodt a Jászai Mari egymástól nagyon különböző bemutatóin… Az egri bemutatón azért, mert jól ismerem Blaskó Balázst… De nyomban hozzá is tehetem, hogy annak ellenére voltam nagyon nyugodt most, az egri bemutatón, hogy Bodor Németi Gyöngyit viszont nem ismertem eddig személyesen. Mert e mono­drámának is különleges szerencséje van: csak a legnagyobb mű­vésznők nem riadnak vissza a nehéz pró­batételtől, amit vál­lalnia kell annak, aki Jászai Mari mer lenni a színpadon.

Mik a legfontosabb benyomásai az egri előadásról?

Többször nyilatkoztam már, hogy a jó hírt, hogy a Gárdonyi Géza Színház műsorra tűzi a Jászai Mari című monodrámámat, nagy örömmel fogadtam, de ráadásul egészen különös, magasztos érzések erősítették, színesítették ünnepi hangulatomat. …  Arra döbbentem rá, hogy ez a jó hír különös jelentőséggel ruházza fel azt a nem túlságosan rendkívüli tapasztalatomat, amikor tavaly, A fény éjszakája bemutatójára készülődvén oly sokat vitatkoztunk Blaskó Balázs igazgató úrral és Beke Sándor rendező úrral színjátszásunk gondjairól-bajairól és lehetőségeiről, egybehangzóan és következetesen hitet tettünk amellett, hogy a Színháznak a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből kell bevehetetlen várat építenie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni küldetését… A dráma újraolvasása közben tulajdonképpen arra döbbentem rá, hogy A fény éjszakája próbáin a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságát vallottuk magunkénak. És most már – helyszűke miatt – csak arra a legfontosabb kérdésre válaszolok, amely Jászai Mari magasztos vagy fájdalmas drámai küzdelmekben elért hatalmas győzelmeivel van összefüggésben: ki lesz képes méltóképpen járni az Ő útján, amely most is a Színházi Aranykor felé vezet… Az előbb már megvilágosított rejtélyes egyezések azt sugalmazzák, hogy a Gárdonyi Géza Színház Jászai Mari hitvallásának tudatos vállalásával tette meg ezen az úton a legnehezebb lépéseket.

Blaskó Zsófia

Fotó: Gál Gábor

Rómeó és Júlia Egerben

Székely Lászlót, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művészt, díszlettervezőt kérdeztük legújabb munkája kapcsán.

Először is szögezzük le – mondja –  hogy a díszlettervezés, egyáltalán a ,,díszlet” manapság mást kell, hogy jelentsen, mint mondjuk a századfordulón, amikor is a tervezői munka többnyire valamely festői látványvilág felvázolását jelentette. A mai tervező tértervező művész is, aki kitalálja mindazokat a lehetőségeket – lehet, hogy nem látványosan, s nem is realista módon - amelyek aztán az előadásban a szöveggel együtt igazzá válnak. A szöveg nélkül nincs semmi….

Az egri színház színpadán tizenhét évvel ezelőtt játszották utoljára Shakespeare Rómeó és Júliáját, szintén Ön által tervezett látványtervek között. Van hasonlóság, illetve különbség a múltbéli, s a hamarosan színre kerülő előadás vizuális világában?

Székely László: A világ ezen idő alatt megváltozott… azt a díszletet akkor - a rendezői kérésnek és a közönség igényének eleget téve, realista miliőben próbáltam megfogalmazni. Még növényzet is volt. Most egy sokkal letisztultabb, sokkal inkább a szövegre, a drámai szituációkra, a színészi játékra épülő teret kell tervezni, ezt igyekeztem közölni ebben a mostani variációban.

A látványról nem szívesen beszélek. Amikor a közönség eljön és egységében látja az előadást, akkor majd kiderül, hogy ez a más igény, más szemlélet hogyan találkozik a nézők szemléletével és látásmódjával.

A stilizált világ, a világítás, az eszközök irrealitása sokkal inkább a drámát fejezi ki, mint a naturalista eszközök. Funkcionális játékteret terveztem ehhez az előadáshoz, ami immár az ötödik Rómeó és Júliám.

Hogyan alakul ki egy látványterv, hogyan születik meg az a látványvilág, amelyben a bemutató napján megelevenedik a történet? Milyen folyamatok mentén alakul ki, hogy milyen látványtervet kap egy-egy darab?

Székely László: Ez egyénileg változó. Én igen szeretem időben megtudni, milyen feladat vár, hogy legyen időm a gondolkodásra. Nagyon jó, ha lehetőségem van több irányból megközelíteni egy-egy művet. Az első munkaszakaszban természetesen ragaszkodom ahhoz, hogy rendezői koncepció nélkül dolgozzak. Hagyják meg nekem azt, hogyan olvasom és értelmezem a művet, amelynek következtében a látványt meg tudom valósítani. Végtelenül fontosnak tartom, hogy a darabot többször elolvasva, sok vázlatot készítve, gondosam járjam körül a témát. Ha ezt tehetségesen teszem, és a rendező is mesteri, furcsamód az alapkoncepciók találkoznak egymással. Innentől kezdve lassan összecsiszolódnak a gondolatok és megszületik az a világ, melyet a színészek töltenek be élettel.

Minél sűrűbben veszem kezembe a drámát, annál mélyebben ragad meg bennem az a vizualitás, melyet aztán lefordíthatok úgy, hogy az mások számára is láthatóvá váljon. Ha az ember olvas egy könyvet, nyilván akármilyen képzőművészeti képesség hiányában is megjelenik a képzeletében egy világ, amit, ha nem is tud lerajzolni, azért ott van, látja maga előtt.  Én is ebben a szituációban vagyok, amikor olvasom a történetet, a cselekményeket. Bennem is megjelenik egyfajta világ. A könnyebbség ott van, hogy ezt meg tudom rajzolni. Ez az ábra folyamatosan változik, alakul, formálódik, míg végül kitisztul.

Amikor a tervező már kitalálta, hogy ő mit akar – több variáció is lehetséges –  akkor leül a rendezővel és egyeztetnek. Ha a díszlettervező érti a dolgát és a rendező is tehetséges, a gondolatok valahol különösképpen összecsengenek. Az erőteljesebb elképzelés tükröződik a végeredményen, hiszen a rendező is hozza a maga ötleteit. Ahogy megérzem, hogy az elgondolás jó, a tervet azonnal alakítom a kérésnek megfelelően. Ha én mondok valamit, s vitára kerül sor, két eset lehetséges: vagy sikerül meggyőzni és igazat adva enged, vagy nem…. de a végső eredményhez az együttes munka vezet el. Ez vonatkozik mindenre. Ez egy olyan ,,gesamtkunst” művészet, ahol mindennek együtt kell lennie, hogy az eredmény valóban jó legyen. Ebbe pedig beletartozik a műszak és az egész társulat munkája. Ez persze időfaktor kérdése is, és nálunk ma Magyarországon sajnálatos módon erre van a legkevesebb idő. Rohammunkában dolgozunk, őrült tempóban gyártjuk a díszletelemeket. A színházaknak kötelessége van… ez döntő dolog. Egy világításpróbát nem lehet egyetlen éjszaka alatt elintézni. Az ember reggel bejön a színházba, itt van egész este, éjszaka, s másnap ugyanolyan fittnek kell lenni. Időt kellene adni bizonyos munkafázisokra. A látvány a színház szerves része. Lehet persze játszani üres színpadon is, de akkor kell egy lighting-designer, egy olyan világítási tervező, aki azt az üres teret füsttel, fénnyel zseniálisan meg tudja oldani, s az üres színpad egyszer csak életre kel.

Manapság már az adott kor, a miliő sem feltétlenül számít...

Székely László: Van benne némi igazság, de egészen mégsem hiszek ebben. Nem a látványt kell megteremteni, hanem azt a teret kell létrehozni, ahol ez az egész rendszer alakul. A színész éljen, a színész az, akiért a körülmények megteremtődnek. Én csak egy segédeszköz vagyok, aki biztosítja számára azokat a lehetőségeket, amelyek hozzásegítik, hogy minél tökéletesebben és jobban meg tudjon élni a színpadon. Vizualitás alatt olyanfajta nem stilizált világot értek, amelynek az atmoszférája sugallja a kort, de ugyanakkor a XXI. század emberéhez szól. Teret nyit a fantáziára, mert belelátnak olyat is, ami esetleg valójában ott sincs.

Megnézzük Zeffirelli Rómeó és Júliáját, s aztán Besson-ét, mely gyakorlatilag egy üres térben játszódik… egyetlen fal van… de elhiszem mégis, hogy ez Verona.

A klasszikusokat klasszikus díszletek kötött, vagy modernizálva érzi magához közelebb?

Székely László: Mindig a mű határozza meg a teret. Mindig az a fajta rendezői, vagy jobban mondva látványtervi koncepció, amely megpróbálja a drámai művet úgy megvalósítani, hogy az igaz legyen. Lehetséges, hogy naturalistának kell lenni, de az akkor már-már szürrealista. Lehet, hogy végletekig stilizált, végtelenül egyszerű, de emellett formagazdag világot jelenítenünk meg a színpadon. A játékkal együtt fog kiteljesedni minden. Ha egy fokozott túl-realizmus van a színpadon, az szürreálissá válik, de akkor is igaz lehet. Gyöngítheti viszont a színészi játékot. Márpedig a színházban a színész a legfontosabb.

Mi volt a kiindulópont a látványtervezést tekintve ennél a 2015-ös Rómeó és Júliánál?

Székely László: A célkitűzés az volt, hogy olyan színpadi tér, olyan játéktér jöjjön létre, amely hitelessé tudja tenni a korabeli Shakespeare-művet a mai ember számára: igazzá is tudja tenni, játszhatóvá is tudja tenni, de funkcionálissá is tudja tenni ezt a teret.

Több mint félezer díszletet tervezett eddig pályafutása során. Melyek állnak ezek közül legközelebb a szívéhez, s mi miatt?

Székely László: Rettentő öntelt mondatot mondok (mosolyog)… mindegyik közel áll hozzám, mert belőlem, bizonyos szenvedések árán születtek. Ezek közül van olyan, ami azért kedvesebb, mert megadta az élet azt a lehetőséget, hogy hosszú ideig tudtam vele foglalkozni. Egy évre előre tudtam, mit kell terveznem és ennek arányában úgy tudtam felkészülni rá, hogy nem lehetett olyat kérdezni a munkámmal kapcsolatban, amire ne adtam volna meggyőző választ. A sok-sok közül talán, ha tíz olyan alkalom akad ötvenöt év munkája során, ahol ezt az alaposságot meg tudtam valósítani.

Mitől válik tökéletessé egy díszlet, egy látványterv?

Székely László: Úgy hiszem, nem létezik tökéletes… megközelítő van. Ma már biztosan másképp nyúlnék hozzá többhöz, mert mára gazdagabb lettem néhány új tapasztalattal. S persze ugye abban, hogy a díszlet milyen alakban nyeri el végső formáját, a rendező keze is benne van. Vannak friss szemű rendezők, akikkel valóban lehet együtt előrefelé haladni és vannak erőszakos rendezők… úgy nehezebb. Másrészről… mindenki teljesen egyéni látásmóddal bír, azon keresztül szemlél mindent. Ha a néző a színházból hazafelé tartva elgondolkozik a látottakon és csak arra emlékszik, hogy az előadás nagyon jó volt, akkor végzett a látványtervező igazán jó munkát. Ha bárkiben megmarad egy neki tetsző elem, akkor az egy rossz díszlet. Akkor elkülönül az emlékkép a díszlet-, hang-, fény- és színészi játék tekintetében. Ha a néző talán nem is tudja pontosan megfogalmazni, hogy mitől is, de nagyon tetszett neki mindaz, amit látott és halott, akkor jó munkát végeztem én is.

A Rómeó és Júlia premierjét február 27-én tartják a Gárdonyi Géza Színház nagyszínpadán.

 Blaskó Zsófia

Fotó: Gál Gábor

Shakespeare klasszikus drámája Egerben 

Rómeó és Júlia a Gárdonyi Géza Színház színpadán

Bánovits Vivianne, Endrédy Gábor

Az év első havában kezdődtek meg William Shakespeare legismertebb szerelmi drámájának próbái az egri teátrumban.

A színdarab a Jászai Mari-díjas Blaskó Balázs rendezésében kerül bemutatásra, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas Székely László tervezte díszletek között, melyek egyszerre idézik a délvidéki óvárosok fényesre koptatott utcáit és az olasz sikátorokat. Az elképzelések szerint a díszletelemeket elektronikus rendszer mozgatja majd.

A jelmezek Pilinyi Márta tervei alapján készülnek, s nem követik a megszokott, "skatulyából kihúzott" pompát. Így alkot a képi világ - díszlet és jelmez - egyszerűségében is nemes, kerek egészet. Az egri előadás látványvilágát letisztult formák uralják majd.

A címszerepekben az Egerben már jól ismert Endrédy Gábor és az egri kötődésű Bánovits Vivianne látható. A két tehetséges fiatal színésszel az olvasópróba előtt beszélgettünk.

A Rómeó és Júlia címszerepei általában a fiatal színészek szerepálmai közé tartoznak. Ti hogy vagytok ezzel? 

Bánovits Vivianne: Pont így (nevet)… Már kislányként  nagyon szerettem ezt a drámát, s ez mostanra sem változott. Tizenhárom éves koromban olvastam először Shakespeare Rómeó és Júliáját, ez pedig elindított egy folyamatot… minden művet elolvastam tőle, ami csak a kezem ügyébe akadt. Tudni akartam, mi minden mást hozott létre ez az ember. Még az életrajzát is szívesen bújtam. A Rómeó és Júlia klasszikus alapmű. Rajongtam érte, szinte minden évben újraolvastam. Hellyel-közzel hamarosan csaknem  kívülről fújtam a monológok szövegét is. Aztán később, a Pesti Magyar Színiakadémia növendékeként egy vizsgán alkalmam volt elmondani az egyik monológot. Akkor komoly feladatot jelentett számomra ez az egyetlen jelenet is. Júlia gyermekkorom szerepálma volt, nagyon izgatott vagyok. Lelkesen várom a próbafolyamatot, az előadásokat nem kevésbé.

Endrédy Gábor: Nálam is rajta volt a szerepálmok listáján Rómeó. Mindig is úgy gondoltam, hogy egyrészt milyen jó érzés lehet eljátszani, másrészt milyen kíméletlenül nehéz. Hogy mennyire lesz nehéz és mennyire lesz jó, azt most majd hála Istennek, meg is tapasztalhatom.

Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy te játszod a szerepet?

Bánovits Vivianne: Nagyon örültem, de féltem is. Igazából most is van bennem félsz, hiszen Júlia szerepe elég nagy kihívást jelent. Hatalmas ívet ölel át…. Bízom benne, hogy sikerül megugranom.

Endrédy Gábor: Az első gondolatom az volt, hogy ,,te jó ég!”… Aztán elkezdtem álmodozni, ábrándozni… a jelmezekről, díszletekről fantáziálgatni. Kérdésekkel bombáztam az igazgató urat, hogy ki lesz a Júliám. Tele vagyok tettvággyal. Lázasan ástam bele magam a témába. Utánanéztem korábbi feldolgozásoknak, újraolvastam a művet, immár nem úgy, mint egy kötelező olvasmányt. Lélekben elkezdtem szépen felkészülni. Persze, vannak félelmeim azzal kapcsolatban, hogy ezt a közismert figurát előttem már mennyien és milyen nagyszerűen megformálták. Nyilvánvalóan nem hozzájuk akarok hasonlítani. Szeretném majd a rendező, Blaskó Balázs segítségével a ,,saját Rómeómat” előhozni. 

Érzel valamilyen párhuzamot a saját személyiséged és az általad megformálandó karakter között?

Bánovits Vivianne: Az az érzelmi vonulat, mely átlengi a mű egészét, közel áll hozzám. Engem, mint naivát, kissé talán bekategorizáltak a drámai szerepkörbe. Amit én párhuzamnak érzek kettőnk között: a nagy szerelem, a vihar, a szenvedély - bár még soha nem tartottam ott, hogy ténylegesen életemet adjam egy férfiért…

Endrédy Gábor: Akad … például, hogy mennyire elvakultan tud szerelmes lenni az ember magába a szerelembe, azt én is megtapasztaltam a kamaszéveim során. Rómeó eleve úgy jön be a színpadra, hogy szerelemes egy olyan valakibe, aki egyáltalán nem viszonozza az érzelmeit. Ezt magam is jó párszor átéltem… évekkel később ébredtem rá, hogy alig ismertem azt a lányt, akibe akkor teljesen belepistultam. Gyakorlatilag csak ennek a felfokozott érzelemnek, intenzív lelkiállapotnak a hatása alatt akartam létezni, amit úgy hívunk, szerelem. (mosolyog)  No, meg egyszer egy erkélyre már nekem is sikerül felmásznom egy lány kedvéért...

Játszottál már korábban főszerepet ennyire ismert és közkedvelt darabban?

Bánovits Vivianne: Főszerepeket eddig filmen, illetve főként kortárs művekben, stúdió-előadásokban, s gyermek-musicalben kaptam, legutóbb a Thália Színházban a Rozsda Lovag és a kísértet-ben Szélvészhercegnő-t. Elmondható, hogy Shakespeare Rómeó és Júliája a legismertebb drámai alkotás, melyben színpadon címszerepet játszhatom.

Endrédy Gábor: Talán Ludas Matyi (Fazekas - Schwajda: Ludas Mátyás), ami itt megemlíthető, de az teljesen más műfaj. Abból a szempontból talán nem különbözik, hogy ott is nagy felelősség hárult rám, hiszen ott is a főszerep volt az enyém. A Rómeó és Júlia azonban teljesen más. Egészen más gondolatok kapcsolódnak hozzá, melyekhez más lelkiállapotok szükségeltetnek. 

Mennyire áll közel a szívedhez a dráma, mint műfaj?

Bánovits Vivianne: A személyiségemből fakadóan ez áll hozzám a legközelebb, így szerencsére tudok ebből meríteni. Eddig főként drámai szerepeket játszottam. Az elmúlt egy évben jöttek a komédiák és a már említett gyermek-musical… mindezek mellett valamiért a dráma az én szívem csücske. (mosolyog)

Endrédy Gábor: Közel áll… de nehezebb, mint teszem azt, vígjátékot játszani, hiszen ott megvan az a bizonyos támasz, ami előrelendít… poénokat adnak a színész szájába és ez megkönnyíti a sikert is. Itt más eszközökhöz kell folyamodni az érdeklődés fenntartásához. Ettől válik izgalmasabbá, ugyanakkor nehezebbé is a feladat. 

Milyen érzésekkel kezdesz neki a próbafolyamatnak?

Bánovits Vivianne: A Zeffirelli film mindig is nagy kedvenceim közzé tartozott. Gyönyörű. A mai napig megkönnyezem. Talán egy éve láttam utoljára, szeretnék újra leülni elé, de ez ilyenkor nem feltétlenül jó. Az ember akaratlanul is átvehet egy-egy mozdulatot, vagy más egyebet… De az már nem én lennék és én igazán a magamévá akarom tenni a szerepet. Egyrészt ez színpad, másrészt én teljesen más vagyok, mint Olivia Hussey volt… máshogy játszom, mások az eszközeim, máshogy érzek. Ugyanakkor azt vettem észre, szerencsére  külön tudom választani ezeket a dolgokat.

Endrédy Gábor: Izgatottan várom, milyen lesz. Egy ideje minden nap úgy ébredek, milyen jó lenne, ha már a premier napján lennénk. Pedig csak az olvasópróba előtt vagyunk. Úgy hiszem, igazán mozgalmas, rendkívül intenzív próbaidőszak és izgalmas előadás elé nézünk. 

Számodra mit képvisel, milyen tanulsággal bír ez a darab?

Bánovits Vivianne: Ez a mű azért szép, mert igaz. Az emberek többnyire sajnos csak akkor tudnak valamin  gyökeresen változtatni, ha drasztikus dolog történik az életükben. Mit tanulhat a gyűlölködésből az emberiség?! Mindig vannak ártatlan áldozatok. Vegyük azt, hogyan gyűlöli egymást a Montague és a Capulet család… Sokat gondolkoztam azon, hogy Júlia miért is nem szökik el és indul Rómeó után, amikor az apja kitagadással fenyegeti. Élhetnének Mantovában, távol mindentől és mindenkitől. De valamiért nem megy el. Miért nem mondja el a szüleinek az igazat? Gyönyörűen megírták, hosszan lehetne elemezni a darabot. Mindketten meghalnak, egy ilyen visszafordíthatatlan, drasztikus esetnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a két család megbékéljen. A világban, amelyben létezünk, a mai napig öldöklik egymást az emberek. Sokan élnek mindennemű elnyomás alatt… Szörnyű, hogy mi meg nem történik. Ahelyett, hogy mindenki elfogadná a másikat, ahogyan csak tőle telik. Elfogadni a másik nézeteit, nem feledve a sajátomat. Miért kell ehhez harcolni, gyilkolni és gyűlölködni? Talán ez ennek a több mint négyszáz éve íródott műnek a  legerősebb mondanivalója. Ez ma, a XXI. szászadban is hiteles… a világ ilyen téren sajnos vajmi keveset változik. 

Endrédy Gábor: A hiábavaló, a fiatalok életét, s lelkét megmérgező ellenségeskedés elé tart tükröt. Úgy vélem, ez napjainkban igen aktuális. Ha szétnézünk a világban, bizony azt látjuk, hogy a felnövekvő generáció tagjainak személyiségét egyértelműen károsan befolyásolja mind az agresszió, mind az az előítélet, amelybe beleszületnek. Ez mind jelentősen megnehezíti az ember boldogulását, a kiegyensúlyozott élethez vezető útját. Erre nagyon jó példa a két, szerelemes fiatal története. Nem lehetnek felhőtlenül boldogok, hiszen ellenségeskedő környezetbe születtek. Mindenféle kompromisszum nélkül, fékevesztetten vágynak a másik társaságára. Ha ,,nincs tovább” az egyik,  akkor ,,ők sem lesznek tovább”… ezért követik el az öngyilkosságot. Ami pedig számomra egy egészen felfoghatatlan hozzáállás. Mert hiszen a Jóistennek az egyik legnagyobb ajándéka maga az élet, amit nem szabad eldobni magunktól. Azt hiszem, a történetnek ez az egyik legnehezebb része számomra. Megérteni, hogy ez a fiú miért cselekszik így. 

Vivianne, néhány évvel ezelőtt játszottál már egy kis szerepet az egri színpadon. Milyen érzés újra itt próbálni?

Bánovits Vivianne:  A Gárdonyi Géza Színházban nőttem fel. Tizenöt évesen léptem először erre a színpadra, ettől fogva ki se lehetett volna a színház bűvköréből robbantani.  Aztán leérettségiztem és elköltöztem Egerből, de végtelenül szép emlékeket őrzök. Mindaz az élmény és tapasztalat, amit átéltem, rengeteget adott ahhoz, hogy ma ott lehessek, ahol vagyok. Egyáltalán, hogy színésznő lehessek. Nagyon sokat tanultam azoktól az Emberektől, akiket ma már kollégának nevezhetek, s akikkel most megadatott együtt dolgozni. Az izgatottság bennem talán emiatt is nagyobb.

Gábor, az egri közönség eddig leginkább a komikus oldaladat ismeri. Hogy érzed magad a tragikus hős szerepében?

Endrédy Gábor: Rendkívül összetett karakter Rómeóé. Lélektanilag mély és komoly. Ez a műfaj a színésznek valóságos lelkigyakorlat - s ha jól végzi a munkáját, bízom benne, hogy a nézőnek is az lesz.

Shakespeare Rómeó és Júliája az egri színpadon február 27-től látható.

Blaskó Zsófia
Fotó: Gál Gábor

Pumukli az egri Gárdonyi Géza Színház Stúdiószínpadán

Egy szertelen kobold kalandjai… az orrod előtt!

Ősbemutató!

A Gárdonyi Géza Színház és a Babszem Jankó Gyermekszínház koprodukciója

,,Eltörött egy váza? Kiömlött a kakaó? Valaki belerágcsált a kint felejtett csokoládéba? Kicsusszan a feneked alól a szék? Becsapódik az ajtó? A bűnös csak egyvalaki lehet: Pumukli!”

A csintalan kobold, a kócos, vörös hajú Pumukli kalandjaira, melyeket televíziós sorozatként élhettünk végig, minden bizonnyal örömmel gondol vissza a már felnőtt generáció. Ha gyermekeiknek is be szeretnék mutatni őt, netán nosztalgiázni vágynak, érdemes ellátogatni a Gárdonyi Géza Színházba, ahol Magyarországon először kerül színpadra ez a bájos, nem csak gyereknek szóló darab. Pumuklit Klepács Andrea kelti életre, Éder Mester megformálója Sata Árpád.

Baráth Zoltán, az előadás rendezője, közvetlenül egy próba előtt szakított időt a beszélgetésre.

Hogyan indult a kapcsolatod a Gárdonyi Géza Színházzal?

Baráth Zoltán: Mindenképpen színháznál szerettem volna dolgozni, erősen vonzott ez a világ, így kerültem tizenhét éves koromban az egri teátrumhoz, kezdetben statisztálni. Aztán megtudtam, hogy van egy álláslehetőség, s csapot-papot hátrahagyva eljöttem színházi öltöztetőnek. Két évig dolgoztam ebben a munkakörben, majd felvételt nyertem a színház Kelemen László Színészképző Stúdiójába. Így lettem ifjú színésszé, s így kaptam később azokat a szerepeket, melyek alapvetően meghatározták a pályám kezdeti szakaszát. Később ugyan megváltam a teátrumtól, de mindig is úgy gondoltam, hogy e falak közt itthon vagyok.

Hogyan alakult ki a Babszem Jankó Gyermek Színház és a Gárdonyi Géza Színház kapcsolata?

Baráth Zoltán: Még a Gárdonyi Géza Színház tagja voltam, amikor tizenhét évvel ezelőtt megalakult a Babszem Jankó Gyermekszínház. Amikor a kőszínházi léttől megváltam, nagyobb energiákat fektettem abba, hogy a gyermekszínház igazán jól működjön. Mára, kevés fővel bár, de állandó társulattal rendelkezünk. Amikor Blaskó Balázs lett a színház igazgatója, megkerestem őt. Nyitott kapukra találtam. Így kezdődött a mi együttműködésünk. Rengeteg olyan dolog van, amit mi egyedül, független kisszínházként nem tudunk megtenni. Ugyanakkor rengeteg olyan lehetőség rejlik a mi kis társulatunkban, amit szeretnénk erre a közös munkára fordítani. A Gárdonyi Színház apparátusa, mindaz a műszaki háttér, mindaz a professzionális technika, amit biztosít, lehetővé teszi, hogy a mi kis csapatunk és a kőszínházi csapat által közösen generálva születhessen meg egy-egy magas színvonalú előadás. Mindig is valahogy együtt léteztem ezzel a társulattal. A kollégákkal nagyon jó a viszony.

Nem a Pumukli az első rendezésed itt…

Baráth Zoltán:

Az Égimese c. előadással indult el az együttműködés, ez volt itt az első rendezésem, ezt követte a Holle anyó, majd a Palacsintás király, s most a Pumukli.

Mióta tervezed a Pumukli bemutatását?

Baráth Zoltán: Már hat éve szerettem volna ezt a darabot színre vinni, de akkor technikai okok miatt nem valósulhatott meg. Akkoriban ígéretet tettem önmagamnak és az írónak, a már meglehetősen idős Ellis Kaut-nak is: megkeresem a módját, hogy ez a mese mindenképpen közönség elé kerüljön nálunk.

Miért éppen a Pumukli?

Baráth Zoltán: Azért szeretem ezt a történetet, mert többrétegű. Amikor a Pumukli-történetekre gondolunk, mindenkinek egy vicces kisfiú, egy komisz kis kobold jut az eszébe, aki különféle rosszcsont dolgokat művel. De ennek a mesének van egy másik síkja is. Ez a másik vonal pedig az, hogy van egy magányos ember, akinek nincs senkije, s ő egyszer csak rátalál valakire. Vagy az a valaki talál őrá!? Mindenesetre megjelennek egymás életében, s ettől fogva minden teljesen egésszé válik. Nincs szándékomban túlzottan afelé vinni a gondolati szálat, hogy milyen az, amikor az ember egyedül van és milyen az, amikor közösségben, családban érezheti magát. Mégis erről van szó. Éder Mester egy egyedül élő öreg, akinek az élete voltaképpen rendben van, s nem is tudja, hogy ez jobb is lehet, mindaddig, amíg nem tapasztalja meg. Ezt is szeretném megmutatni az előadásban.

Kik a Pumukli produkció alkotói?

Az alkotók alatt mindazokat értem, akikkel együtt dolgozom. Hozzátartozik, hogy ki volt a fordító, ki volt a dramaturg… nyilván mindenkinek megvan a maga munkamódszere. Én szeretek egyazon gárdával dolgozni. Azzal a képzőművésszel, azzal a bábművésszel, dramaturggal, akik már félszavakból is megértik, hogy az ember mit szeretne egy-egy folyamatban. Bábjainkat mindig Lovasy László tervezi. A mi mesénkben Pumukli rímben beszél, ezeket a versikéket Szőke Andrea írta nekünk, aki egyben a dramaturgunk is. A darabot Varró Emese színésznő fordította németről magyarra.

Éder Mester Sata Árpád lesz, a Gárdonyi Géza Színház művésze, Pumukli Klepács Andrea, a Babszem Jankó Gyermekszínház tagja. Fehér István a szomszéd és az orvos szerepében látható, Virga Tímea Éder Mester unokahúgát, Barbarát alakítja. Szél Anikó, mint Steinhauserné lép színpadra, de a háttérben is segít a különböző eszközök mozgatásában. Mindenkinek megvan a maga külön feladata a színfalak mögött is. Adott pillanatban kell botot, zsinórt megmozdítani például…

Legutóbbi rendezésedben, a Palacsintás királyban nem szerepel báb…

Báb nem szerepel benne, árnyjáték viszont igen. Egy színházi előadás nagyon összetett tud lenni, összművészeti élményt nyújthat. Alkalomadtán helyet kaphat benne a bábjáték is. A nagyszínházi kereteken belül meg tudjuk mutatni a bábjátékot, amikor annak dramaturgiailag szerepe van. Az például teljesen indokolt, hogy Pumukli egy báb legyen. Az Égimesében pedig minden szereplőt, aki az égbolton él, színészek alakítottak, és csak a földi kisfiú, Marci volt bábfigura. Ott egy bunrakut használtunk.

Mi ezt a módszert gyakran alkalmazzuk, mármint hogy bábok játszanak élő szereplőkkel együtt, s amennyiben ez következetes, indokolt és határozottan körülrajzolt, akkor mindenféle fenntartás nélkül, örömmel fogadja a közönségünk. A gyerekek jobban tudnak váltani képek, hangulati elemek, összekötések között.

Mire gondolsz?

A Palacsintás király-ban paravánokat használtunk, s írásvetítő segítségével varázsoltunk árnyjátékot. Így jelenítettük meg például az erdőt. Amikor gyermekközönségünk rajzokat készített az előadásról, akkor fákat rajzoltak - s nem paravánt. Ha Marcira, a bunraku bábra gondolok, nem volt külön odarajzolva a bábos, aki mozgatta őt. Ez mind visszaigazolás.

Ha jó az előadás, s hiteles a bábos játéka, az első néhány percben elfogadja a néző, hogy valaki van a báb mögött és utána már nem foglalkozik vele.

A Pumukli-ban bábos nem látszik majd a színpadon, minden takarásban van. Pumukli figurájának megformálásához kétféle bábot használunk: egy alulról mozgatott pálcás bábot és egy zsinórról mozgatott marionettet. Ezt a két technikát az előadás során felváltva alkalmazzuk majd  a térhasználat és a játékmód miatt.

Pumukli február 4-től mutatja meg magát az érdeklődőknek…,,Persze nem biztos, hogy egyből meglátják…hiszen tudjuk, hogy milyen ez a Pumukli! Hol itt bukkan fel, hol ott… ráadásul csak annak jelenik meg, akinek akar! Persze, ha néhány rosszcsont gyerek meglátogatja, akkor nem sokáig bír ellenállni a kísértésnek és hamarosan kikukucskál valamelyik fiókból… lehet, hogy épp a füled mellett? Akkor az a fül meg lesz húzva, vigyázz!

Pumukli mulatságos kalandjait most először láthatja Magyarországon színházi közönség. Ellis Kaut csibész, ám szeretnivaló figurája huncutságaival valóságos csodavilágba repíti a publikumot.”

Blaskó Zsófia
Fotó: Gál Gábor