26. alkalommal adták át az Aase - díjakat

Balogh András, az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja is részesült az elismerésben.

A díjazottak a kitüntetést méltó helyszínen, a Bajor Gizi Színészmúzeumban vehették át, 2014. december 15-én.

Az Aase – díjat Gobbi Hilda alapította végrendeletében az "emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői", az epizodisták számára. Minden évben két budapesti és két vidéki színművésznek ítélik oda: két művésznőnek és két művésznek - a színház és a közönség szolgálatában eltöltött évek, évtizedek elismeréseként.

Balogh András éppen huszonöt esztendeje szerződött a Gárdonyi Géza Színházhoz. A színházról és a díjig vezető útról beszélgettünk a Légy jó mindhalálig c. musical próbája előtt, melyben Sarkadi tanárurat alakítja.

Milyen érzés volt ott állni a Bajor Gizi Színészmúzeumban, tudva, hogy a díjazottak között hamarosan elhangzik a neved és átveszed a 2014-es év egyik, vidéki színművésznek járó Aase - díját?

Elérzékenyültem. Megmondom őszintén, majdnem elsírtam magam. Meghatódtam már akkor is, amikor Balázs - Blaskó Balázs, az igazgatóm - felhívott és közölte, hogy várományosa vagyok ennek a kitüntetésnek. Eszembe jutott, hogy én elsőéves Nemzeti - stúdiósként, mint alabárdos, még ott állhattam Gobbi Hilda, Hilda néni mellett a színpadon. Ha nekem akkor valaki azt mondja, hogy ezt a díjat én valamikor megkapom, kinevetem, s el sem hiszem. Fantasztikus érzés, hogy gondoltak rám. A fél életemet töltöttem el itt a Gárdonyi Géza Színházban. Olyan, mintha második otthonom lenne.

Tudatosan készültél a színészi hivatásra annak idején?

Nem mondhatnám. Gyöngyösön tanultam a géplakatos szakmát. Történt valami, amit az egyik tanárom nem igazán tolerált. Azután azt mondta, vagy elmegyek egy színjátszó körbe, vagy elmegyek az iskolából… Így kerültem Jankovics Jenő színjátszó csoportjába. Csupa felnőtt között, tizenöt éves kamaszként. Egy hónap sem telt bele és a Vidróczki - napokon, Gyöngyös főterén, a szabadtéri játékokon én játszhattam Vidróczkit. Nem azért persze, mert én lettem volna rá akkor a legalkalmasabb, de én tudtam megtanulni leghamarabb a szöveget. Helytálltam, és ezt követően jöttek Jenő bácsinál a jobbnál-jobb szerepek. Kiskarakterek, főszerepek. Ő indított el ezen a pályán.

Mikor született meg benned a gondolat, hogy ezt a pályát választod? Életed mely momentumának volt döntő szerepe a választásban?

Jankovics Jenő javasolta, hogy tegyek egy próbát, menjek el felvételizni a Színművészeti Főiskolára. Esti gimnázium mellett jelentkeztem, akkor még nem voltam egészen tizennyolc éves, ezért engedélyt kellett kérni az akkori kultuszminisztertől, Pozsgai Imrétől. Megkaptam. A második rosta után aztán Kállai Ferenc, a későbbi mesterségtanárom nem engedett tovább. A következő állomás így a Nemzeti Színház lett, minthogy volt egy olyan lehetőség, hogy akik a színművészetin eljutottak a második rostáig, jelentkezhettek stúdiósnak. Felvettek egy fantasztikus osztályba – itt ragadt rám a Bimbi becenév. Ebből a csapatból máig a pályán van mindenki. Az alapokat itt tanultam meg. A színpadi alázatot Bodnár Sándor tanár úr oltotta belénk. Megtanított a színészmesterség legalapvetőbb dolgaira, amit végül magammal vihettem a Színművészeti Főiskolára, ahol harmadik próbálkozás után Szirtes Tamás osztályába kerültem. Édesanyám hat gyereket nevelt fel. Sokat kellett nélkülözniük ahhoz, hogy én főiskolára menjek. Már soha nem tudom neki meghálálni. Odafentről néz le ránk, de biztos vagyok abban, hogy segített nekem ebben a díjban is. Talán Hilda nénivel is beszélgetett odafent.

Mi vonzott erre a pályára? Mennyiben adta azt ez a hivatás, mint amit kezdetekben vártál? Mennyiben nyújtott mást, mint amit pályád elején elképzeltél?

Az amatőr színjátszó csoportban mi olyanok voltunk, mint egy nagy család. Szerettem közöttük lenni. Az első igazán maradandó élményem, amikor Vámosgyörkön adtunk karácsonyi műsort egy szociális otthonban. Ady Endre Karácsony című versét mondtam. Én a magam kis életében soha nem találkoztam ennyire elesett emberekkel. A függöny felgördült, ott álltam a színpadon, biztonságosan tudva a verset. A második versszakig ha jutottam, mikor észrevettem, hogy a közönség sír. Megrázó élmény volt. Csak álltam, néztem őket és magam is sírni kezdtem. Akkor Jenő bácsi hátulról megbillentette a fejem, hogy hajoljak meg… ott éreztem meg először, hogy az emberekre hatni tudok. Katarzist adhatok nekik, megríkathatom, megnevettethetem őket. Ez fantasztikus érzés.

Mi határozta meg leginkább a pályádat, mi árnyalta a színházi világról kialakított képedet?

Az a három év a Nemzeti Stúdióban, ahol olyan színészlegendák mellett állhattam a színpadon, mint Bessenyei Ferenc, Törőcsik Mari, Agárdy Gábor, Őze Lajos … nagyszerű emberek voltak. Ha csak álltál és nézted őket, ha csak egy- két mondatos szerepet játszottál a Rómeó és Júliában, már az is felemelő érzés volt. Szívtam magamba minden tudást, amit lehetett. Az önbizalmam mindig kevés volt, de, ha hitet öntöttek belém, azt mindig nagyon meg tudtam hálálni. Sokkal erősebbnek éreztem magam. Amíg szegény feleségem élt, ő adta nekem a legtöbb kitartást, erőt.

Amikor még fiatal vagy, azt hiszed, hogy tiéd a pálya. Tulajdonképpen ,,enyém a pálya” (Presser Gábor—Sztevanovity Dusán—Horváth Péter. A padlás - Témüller), sok szép szerepet eljátszottam. Természetesen voltak hullámvölgyek, de voltak csúcsok is, s érzem, most megint afelé közeledem. Boldog vagyok, hogy huszonöt évet ebben a színházban élhettem le. Annakidején mehettem volna Pécsre, Miskolcra is. Én Egert választottam. A mai napig úgy érzem, hogy jól döntöttem.

Saárossy Kinga (Süni), Balogh András (Rádiós)

Presser Gábor—Sztevanovity Dusán—Horváth Péter A padlás

Van, amit szeretnék elfelejteni. A feleségem halála, s hogy nem kaptam szerepeket az akkori igazgatómtól, egy időszakra esett. A színházunktól elpártoltak a nézők, a közönség kiszokott, ez is bántott. Most viszont hasonló, sőt nagyobb nézőszámot érünk el, mint amikor én ideszerződtem. Pótszékes teltházzal játszunk. Ilyenkor azt mondom, érdemes színésznek lenni.

Anyagiakban ugyan nem dúskálunk, de örülünk annak, hogy élünk és tudunk adni a közönségnek, megnevettetni, megríkatni az embereket. Ha erre képesek vagyunk, már elértünk valamit. ,,Legyünk büszkék reá, hogy színészek vagyunk!”

A Bajor Gizi Színészmúzeumba egy órával a díjátadás előtt érkeztem. Az egész múlt, az egész színházi múlt úgy rám telepedett, hogy szinte tapintani lehetett azt a régi színházi légkört, ahol óriásokról beszélünk. Bajor Gizitől kezdve, Ódry Árpádon át, Hevesi Sándorig… ott voltak előttem a relikviáik. Szabó Sándor Cyrano - orra… Csak nézi, nézi az ember ezeket a tárgyakat és bizony nagy levegőt kell venni, mikor elolvassa, hogy milyen történetek kapcsolódnak az egyes tárgyakhoz, kellékekhez.

Amit Hilda néni létrehozott, az örök emlék. A színházi társadalomnak és Magyarországnak is.

Számos emlékezetes szerepet formáltál meg az egri színpadon s nem csak epizódszerepeket. Melyik általad játszott figura áll a szívedhez legközelebb?

Sok szerepemet szerettem, hirtelen fel sem tudnám sorolni mind. Például Mortimert az Arzén és levendulában … de a legközelebb Rádi áll a szívemhez.

Mi jelenti számodra a legnagyobb örömet? 

Az életem legnagyobb öröme volt a két gyermekem születése, s mikor felvettek a főiskolára. Édesanyám akkor azt mondta:,,Szíved van, eszed nincs. Soha nem leszel színész.” Mikor az Ódry Színpadon átvettem a diplomámat, könnyezve mondta: ,,Fiam, nem volt igazam, s ennek nagyon örülök.”

Jólesik, hogy szeretnek engem ebben a városban. Nem vagyok ,,megjátszós színész”… én csak a Bimbi vagyok és szeretek Bimbi lenni. Ma is alig tudtam végigmenni az utcán anélkül, hogy meg ne állítottak volna. Szeretnek, bíznak bennem, s én ezt igyekszem viszonozni. Örülök, hogy itt lehetek Egerben. Én innen már nem megyek el.

 Hogyan fogalmaznád meg három szóban azt, amit a színház jelent számodra?

A színház mindaz, ami én nem lehettem soha. Itt minden lehetek. A hétköznapi életemben nem vagyok és nem is lehetek olyan, mint a színpadon. De mégis meg tudom csinálni. A magánéletemben talán nem tudom úgy alakítani az életemet, ahogyan szeretném, de a színpadon ki tudok tárulkozni. Meg tudom nyitni magamból azt a kis ablakot. Magamra húzom a szerepet, vagy a szerep húz magára, rendezői segédlettel, természetesen. Mikor elfelejtem azt, hogy Balogh Andris vagyok, akkor elfejtek minden bajt. Akkor más vagyok, akkor a közönség velem van. Akkor boldog vagyok.

Blaskó Zsófia
Fotó: Gál Gábor