Az álmok valóra válnak

– József és a színes szélesvásznú álomkabát 20 év után újra az egri színpadon.

Az 1995-ös nagy sikerű előadások során a Gárdonyi Géza Színház közönsége szívébe zárta a darabot, s évek óta kívánságként merül fel újbóli bemutatása, így nagy figyelem kíséri már a próbafolyamatot is.

Török Tamással beszélgettünk, aki az egri színházban a musical címszerepét próbálja, miközben helyt áll Győrben és Tatabányán egyaránt. Azt mondja, most fiatal, most kell, hogy bírja lendülettel, s kap annyi bíztatást, hogy ne fáradjon el. Októberben a színházi szünnapokat -  a hétfőket – leszámítva, minden nap színpadon van.

Hogy kerültél kapcsolatba a színház világával?

Talán meglepő, de körülbelül 18 éves koromig nem jártam színházba. Egyszerűen nem volt része a családunk életének a színház. Persze, kisgyerekkoromban elvittek gyerekdarabokra, később pedig az iskolai színházlátogatások során láttam különféle előadásokat. Hihetetlenül meghatározó az is, hogy milyenek az irodalomtanáraid. Hozzám ők nem álltak közel, az irodalmat viszont szerettem. Élveztem a szóváltást, ami egy-egy verselemzésnél kialakult. De a színházi környezet egyszer sem ragadott magával annyira, hogy a nézőtér sötétjében elhatározzam volna, hogy én bizony színész leszek.

Hogyan született meg végül a gondolat?

A gyerekeket nevelni kell a színház szeretetére. Én gyakorlatilag felnőtt fejjel kezdtem színházba járni, akkor fogott meg a varázsa. Meglehet, későn érő típus vagyok, de aztán nagyon tudok küzdeni azért, amit el akarok elérni.

Honnan jött a zene szeretete?

A nővérem gyakran járt egy olyan helyre, ahol lehetett karaoke-zni s egy idő után elvitt magával engem is. Ezt megelőzően nemigen énekeltem nyilvánosan, itt hívták fel a figyelmemet arra, hogy egész jó adottságokkal rendelkezem, érdemes lenne megfontolni, hogy komolyabban foglalkozzak a hangommal.

Így kerültem akkoriban Bornemissza Mária jazz-énekesnő keze alá, ahol lassan világossá vált, hogy amit igazán szeretek, az a musical.

Egy idő után már tudatosan készültél erre a pályára?

Pécsre jártam egy műszaki szakközépiskolába, ahol informatikát tanultam. Azt már az első év után tudtam, hogy nem ezzel akarok foglalkozni. Biztosan nem tudnék munka szintjén órákat ülni a számítógép előtt… a játék, az megint más. (nevet)

Tudtam, hogy mit nem akarok. Viszont fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, mi legyen a következő lépés. Amikor leérettségizem, s már volt énekesi tapasztalatom, akkor sem tudtam pontosan. Egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy az éneklést hobbiszintnél magasabb fokon űzhetem. Sőt, szerintem én vagyok az országban az egyetlen, aki ilyen beállítottsággal soha nem felvételizett a Színművészeti Egyetemre… most már nem is biztos, hogy jobban járnék.

Végül a Madách Színház stúdiójában kötöttél ki…

Elérkezett a pályaválasztás ideje. Pécsett sétáltam éppen, amikor egy hatalmas plakátra lettem figyelmes, miszerint a Madách Musical Tánciskola zenés-színész képzést indít. Jól hangzott, de nekem akkor, tizennyolc évesen sejtelmem sem volt, hogyan működik a színház. Tudtam persze, hogy vannak zenés műfajok, s hogy létezik a musical. de furcsálltam, hogy szét lehet választani egymástól a zenés és a prózai színészt, színészképzést. Most is azt gondolom, hogy vannak persze bizonyos színházak egy adott profilra szakosodva, de az igazán jó énekes- színész inkább színész, magasan képzett zenei tudással.

Ha akkor nem esik utamba az a plakát, talán egy számítógép előtt ülnék most is.

Nincsenek véletlenek…

Addig-addig fontolgattam, hogy jelentkezzek-e, míg a jelentkezési határidő lejárt… Gondoltam, na ennek egyelőre fuccs. De aztán kiderült, hogy meghosszabbították a jelentkezési időszakot, s akkor döntöttem: Felkészülök!. Nem volt egyszerű…

Mire gondolsz?

Szorított az idő, és nekem nem volt igazán megfelelő prózai repertoárom, a felvételire pedig vinni kellett tíz verset, s tíz monológot a dalok mellé. Nagy harc volt rálelni azokra a szövegekre, melyek korban is megfelelőek és a lelkialkatomhoz is illeszkednek.

A felvételi kétnapos volt. Az első nap alkalmával a tánctudásunkra voltak kíváncsiak. Örültem, hiszen volt táncos múltam, nyolc évig versenytáncoltam sikeresen. Mikor Sárközi Gyula – balettmester, az iskola igazgatója, odalépett hozzám és így szólt ,,látom, hogy társas táncolt”… felcsillant a szemem, mire ő azzal fejezte be a mondatot, hogy ez nem feltétlenül pozitív. Nem is dicséretnek szánta.

Miért…?

Azoknál, akik ezzel a tánccal foglalkoznak, kialakul egyfajta feszes tartás. A színházi táncnál viszont sokfél stílusban jártasnak kell lenni. Ez a merevség az én tartásomra is jellemző volt, talán úgy gondolta, ez a fiú nehezen mozdítható.

Nem lett igaza…

Úgy érzem, aztán meg volt elégedve velem. Nagyon boldog voltam, és most is hálás vagyok a sorsnak, hogy a képzés végén nem kellett a „papíromat” lengetve arra várni, hogy „legyen velem valami”. Mikor a képesítést megszereztem, tudtam, hogy egy munkám már biztosan lesz, és reméltem, hogy az egyik feladat majd hozza a következőt. A Sakk azóta kifutott, a Jézus Krisztus Szupersztárt c. musicalből van még havi egy-két előadás, Tatabányán múlt héten került színpadra a Godspell, amelynek nyáron volt már egy elő-bemutatója.

Hogyan fogadod a kritikát? Szívesen veszed az idősebb, tapasztaltabb kollégák tanácsát?

Én magammal is eléggé kemény vagyok. Fontos, hogy legyen egészséges önkritikám. Odamenni kérdésekkel nem szoktam az idősebb kollegákhoz, van egy fajta szégyenlősség bennem, különben sem feltételezem, hogy az adott kolléga engem figyel, engem néz. Viszont, ha a tapasztaltabb színészek közül valaki elmondja a meglátásait, egészen biztosan elraktározom magamban a hallottakat. Mindig van hová fejlődni.

A táncban, teszem azt?

Az olyan koreográfiával, ahol főleg a lábammal kell dolgozni, nincs gondom. A moderntánchoz nehezebben igazodik a testem… ez a kemény dió… a Józsefben majd kiderül, mennyire az. (mosolyog)

Kicsit esetlenek érzem magam, mikor egy-két alkalommal azokat a mozdulatokat kell megtennem nekem is, mint körülöttem a profi táncosoknak. Mozog kezük-lábuk, pontosan a megfelelő irányba, ellentétben az enyémmel. A legtöbbször viszont emelnek, dobálnak, visznek, hoznak, a tánctudásomat nem ebben az előadásomat csillogtatom meg. (mosolyog)

Arra ott lesz a Charlie nénje Jack-je…

Vagy Charlie-ja … Remélem… (mosolyog)

Egyébként nagyon szép mindaz, amit Topi (Topolánszky Tamás, koreográfus) csinált. Nagy Viktor (az előadás rendezője) is pontosan tudja, mit szeretne látni a színpadon.

Hogy érzed magad a társulatban?

Jól… alapvetően kissé zárkózott figura vagyok, de most valahogy én is jobban nyitottam az emberek felé, mint eddig. Muszáj volt, hiszen az ismeretlenség homályából egyszer csak idekerült egy srác, mindjárt főszerepre. A kollégák nyilván kíváncsiak arra, ki lehet ez a fiú, aki jött „valahonnan”. Most, hogy nyitottabb vagyok az emberekkel, természetesen többet is kapok vissza. Igen, úgy érzem, jó kapcsolatban vagyok a társulattal.

Mesélsz a próbafolyamatról?

Bárhol is dolgoztam eddig, kivétel nélkül minden próbán ott kellett lennem. Egész nap bent voltam a színházban. Most, hogy főszereplő vagyok, körülöttem forognak az események, viszont nagyon sokszor nincs rám szükség ténylegesen a próbákon.

Eszerint volt időd kicsit feltérképezni a várost.

A színház környékét ismerem, de a várba például még nem jutottam el, mióta most itt vagyok.

Van szerepálmod?

Noha karakter tekintetében Bagó áll hozzám közelebb és a dalai is szebbek (mosolyog), jó lenne megkapni János Vitéz szerepét. Aztán Jean Valjean, a Fantom… néhány éve nagyon távolinak éreztem ezeket magamtól. Most már próbálom őket úgymond bevonzani, hogy a megfelelő időben elérjenek hozzám. A József nem szerepelt a szerepálmaim sorában, de nagyon örülök, hogy megtalált. Tökéletes mérföldkő az álmok elérésének útján.

Mostanában azt veszem észre, hogy olyan szálak kapcsolódnak össze az életemben, melyekről azt hittem, hogy véget értek. Az egyik dolog mégis hozza magával a másikat és a szálak egyszer csak összefutnak. Egykori példaképeim mostanra kollégaimmá váltak, sőt barátokká lettek.

Mit üzen számodra József története?

Az emberek képesek a változásra, s nincs olyan tett, amit ne lehetne megbocsátani. József szemszögéből szemlélve azt tudom mondani, hogy a legfontosabb az életben a hit. Lehet sok mindenben és sok mindenkiben hinni, a lényeg az, hogy akinek a hite erős, az, ha kitart, végül eléri az álmait.

Bemutató: 2015. október 9.

Blaskó Zsófia
fotó. Gál Gábor