Rómeó és Júlia Egerben

Székely Lászlót, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művészt, díszlettervezőt kérdeztük legújabb munkája kapcsán.

Először is szögezzük le – mondja –  hogy a díszlettervezés, egyáltalán a ,,díszlet” manapság mást kell, hogy jelentsen, mint mondjuk a századfordulón, amikor is a tervezői munka többnyire valamely festői látványvilág felvázolását jelentette. A mai tervező tértervező művész is, aki kitalálja mindazokat a lehetőségeket – lehet, hogy nem látványosan, s nem is realista módon - amelyek aztán az előadásban a szöveggel együtt igazzá válnak. A szöveg nélkül nincs semmi….

Az egri színház színpadán tizenhét évvel ezelőtt játszották utoljára Shakespeare Rómeó és Júliáját, szintén Ön által tervezett látványtervek között. Van hasonlóság, illetve különbség a múltbéli, s a hamarosan színre kerülő előadás vizuális világában?

Székely László: A világ ezen idő alatt megváltozott… azt a díszletet akkor - a rendezői kérésnek és a közönség igényének eleget téve, realista miliőben próbáltam megfogalmazni. Még növényzet is volt. Most egy sokkal letisztultabb, sokkal inkább a szövegre, a drámai szituációkra, a színészi játékra épülő teret kell tervezni, ezt igyekeztem közölni ebben a mostani variációban.

A látványról nem szívesen beszélek. Amikor a közönség eljön és egységében látja az előadást, akkor majd kiderül, hogy ez a más igény, más szemlélet hogyan találkozik a nézők szemléletével és látásmódjával.

A stilizált világ, a világítás, az eszközök irrealitása sokkal inkább a drámát fejezi ki, mint a naturalista eszközök. Funkcionális játékteret terveztem ehhez az előadáshoz, ami immár az ötödik Rómeó és Júliám.

Hogyan alakul ki egy látványterv, hogyan születik meg az a látványvilág, amelyben a bemutató napján megelevenedik a történet? Milyen folyamatok mentén alakul ki, hogy milyen látványtervet kap egy-egy darab?

Székely László: Ez egyénileg változó. Én igen szeretem időben megtudni, milyen feladat vár, hogy legyen időm a gondolkodásra. Nagyon jó, ha lehetőségem van több irányból megközelíteni egy-egy művet. Az első munkaszakaszban természetesen ragaszkodom ahhoz, hogy rendezői koncepció nélkül dolgozzak. Hagyják meg nekem azt, hogyan olvasom és értelmezem a művet, amelynek következtében a látványt meg tudom valósítani. Végtelenül fontosnak tartom, hogy a darabot többször elolvasva, sok vázlatot készítve, gondosam járjam körül a témát. Ha ezt tehetségesen teszem, és a rendező is mesteri, furcsamód az alapkoncepciók találkoznak egymással. Innentől kezdve lassan összecsiszolódnak a gondolatok és megszületik az a világ, melyet a színészek töltenek be élettel.

Minél sűrűbben veszem kezembe a drámát, annál mélyebben ragad meg bennem az a vizualitás, melyet aztán lefordíthatok úgy, hogy az mások számára is láthatóvá váljon. Ha az ember olvas egy könyvet, nyilván akármilyen képzőművészeti képesség hiányában is megjelenik a képzeletében egy világ, amit, ha nem is tud lerajzolni, azért ott van, látja maga előtt.  Én is ebben a szituációban vagyok, amikor olvasom a történetet, a cselekményeket. Bennem is megjelenik egyfajta világ. A könnyebbség ott van, hogy ezt meg tudom rajzolni. Ez az ábra folyamatosan változik, alakul, formálódik, míg végül kitisztul.

Amikor a tervező már kitalálta, hogy ő mit akar – több variáció is lehetséges –  akkor leül a rendezővel és egyeztetnek. Ha a díszlettervező érti a dolgát és a rendező is tehetséges, a gondolatok valahol különösképpen összecsengenek. Az erőteljesebb elképzelés tükröződik a végeredményen, hiszen a rendező is hozza a maga ötleteit. Ahogy megérzem, hogy az elgondolás jó, a tervet azonnal alakítom a kérésnek megfelelően. Ha én mondok valamit, s vitára kerül sor, két eset lehetséges: vagy sikerül meggyőzni és igazat adva enged, vagy nem…. de a végső eredményhez az együttes munka vezet el. Ez vonatkozik mindenre. Ez egy olyan ,,gesamtkunst” művészet, ahol mindennek együtt kell lennie, hogy az eredmény valóban jó legyen. Ebbe pedig beletartozik a műszak és az egész társulat munkája. Ez persze időfaktor kérdése is, és nálunk ma Magyarországon sajnálatos módon erre van a legkevesebb idő. Rohammunkában dolgozunk, őrült tempóban gyártjuk a díszletelemeket. A színházaknak kötelessége van… ez döntő dolog. Egy világításpróbát nem lehet egyetlen éjszaka alatt elintézni. Az ember reggel bejön a színházba, itt van egész este, éjszaka, s másnap ugyanolyan fittnek kell lenni. Időt kellene adni bizonyos munkafázisokra. A látvány a színház szerves része. Lehet persze játszani üres színpadon is, de akkor kell egy lighting-designer, egy olyan világítási tervező, aki azt az üres teret füsttel, fénnyel zseniálisan meg tudja oldani, s az üres színpad egyszer csak életre kel.

Manapság már az adott kor, a miliő sem feltétlenül számít...

Székely László: Van benne némi igazság, de egészen mégsem hiszek ebben. Nem a látványt kell megteremteni, hanem azt a teret kell létrehozni, ahol ez az egész rendszer alakul. A színész éljen, a színész az, akiért a körülmények megteremtődnek. Én csak egy segédeszköz vagyok, aki biztosítja számára azokat a lehetőségeket, amelyek hozzásegítik, hogy minél tökéletesebben és jobban meg tudjon élni a színpadon. Vizualitás alatt olyanfajta nem stilizált világot értek, amelynek az atmoszférája sugallja a kort, de ugyanakkor a XXI. század emberéhez szól. Teret nyit a fantáziára, mert belelátnak olyat is, ami esetleg valójában ott sincs.

Megnézzük Zeffirelli Rómeó és Júliáját, s aztán Besson-ét, mely gyakorlatilag egy üres térben játszódik… egyetlen fal van… de elhiszem mégis, hogy ez Verona.

A klasszikusokat klasszikus díszletek kötött, vagy modernizálva érzi magához közelebb?

Székely László: Mindig a mű határozza meg a teret. Mindig az a fajta rendezői, vagy jobban mondva látványtervi koncepció, amely megpróbálja a drámai művet úgy megvalósítani, hogy az igaz legyen. Lehetséges, hogy naturalistának kell lenni, de az akkor már-már szürrealista. Lehet, hogy végletekig stilizált, végtelenül egyszerű, de emellett formagazdag világot jelenítenünk meg a színpadon. A játékkal együtt fog kiteljesedni minden. Ha egy fokozott túl-realizmus van a színpadon, az szürreálissá válik, de akkor is igaz lehet. Gyöngítheti viszont a színészi játékot. Márpedig a színházban a színész a legfontosabb.

Mi volt a kiindulópont a látványtervezést tekintve ennél a 2015-ös Rómeó és Júliánál?

Székely László: A célkitűzés az volt, hogy olyan színpadi tér, olyan játéktér jöjjön létre, amely hitelessé tudja tenni a korabeli Shakespeare-művet a mai ember számára: igazzá is tudja tenni, játszhatóvá is tudja tenni, de funkcionálissá is tudja tenni ezt a teret.

Több mint félezer díszletet tervezett eddig pályafutása során. Melyek állnak ezek közül legközelebb a szívéhez, s mi miatt?

Székely László: Rettentő öntelt mondatot mondok (mosolyog)… mindegyik közel áll hozzám, mert belőlem, bizonyos szenvedések árán születtek. Ezek közül van olyan, ami azért kedvesebb, mert megadta az élet azt a lehetőséget, hogy hosszú ideig tudtam vele foglalkozni. Egy évre előre tudtam, mit kell terveznem és ennek arányában úgy tudtam felkészülni rá, hogy nem lehetett olyat kérdezni a munkámmal kapcsolatban, amire ne adtam volna meggyőző választ. A sok-sok közül talán, ha tíz olyan alkalom akad ötvenöt év munkája során, ahol ezt az alaposságot meg tudtam valósítani.

Mitől válik tökéletessé egy díszlet, egy látványterv?

Székely László: Úgy hiszem, nem létezik tökéletes… megközelítő van. Ma már biztosan másképp nyúlnék hozzá többhöz, mert mára gazdagabb lettem néhány új tapasztalattal. S persze ugye abban, hogy a díszlet milyen alakban nyeri el végső formáját, a rendező keze is benne van. Vannak friss szemű rendezők, akikkel valóban lehet együtt előrefelé haladni és vannak erőszakos rendezők… úgy nehezebb. Másrészről… mindenki teljesen egyéni látásmóddal bír, azon keresztül szemlél mindent. Ha a néző a színházból hazafelé tartva elgondolkozik a látottakon és csak arra emlékszik, hogy az előadás nagyon jó volt, akkor végzett a látványtervező igazán jó munkát. Ha bárkiben megmarad egy neki tetsző elem, akkor az egy rossz díszlet. Akkor elkülönül az emlékkép a díszlet-, hang-, fény- és színészi játék tekintetében. Ha a néző talán nem is tudja pontosan megfogalmazni, hogy mitől is, de nagyon tetszett neki mindaz, amit látott és halott, akkor jó munkát végeztem én is.

A Rómeó és Júlia premierjét február 27-én tartják a Gárdonyi Géza Színház nagyszínpadán.

 Blaskó Zsófia

Fotó: Gál Gábor